Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

A kék szín HIKARU ____________(zöld közös)______________ A sárga szín KAORU 
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

 

Már csak pár méter… már csak pár méter, és… és…
Nem… nem bírom tovább. Épp mielőtt szobánkba érnék, egy könny csillan meg, de letörlöm arcomról, hogy a vörös szőnyegre hulljon. Nem akarom, hogy arcomon végigfolyjon… Nem… A szolgálók nem mertek hozzám szólni, míg a folyosón csörtettem végig, és a szüleink szerencsére nincsenek itthon. Most azt tehetek, amit akarok. Rávetem magam az ágyra, és hisztis kislányként kezdek csapkodni a szépen megvetett ágyneműbe. Utálom… utálom mindkettőt. Szaporán kezdem a levegőt venni, de ettől is fáj a fejem… Meg kell nyugodnom, mert így semmit nem fogok elérni. A hiszti nem megoldás. Én okosabb vagyok ennél, biztosan kitalálok valamit… majd.
Hátamra fordulok, tarkóm alá teszem kezem, és a plafont kezdem el bámulni. Oké Kaoru, most gondolkodj. Szereted a bátyádat. Igen… De ez már sokkal több, mint egyszerű testvéri szeretet, ezt réges-rég tudom. Hikaru is szeret engem, de csak mint egy testvért… egy öcsit, akit olykor meg kell védeni, szeretni kell vagy hallgatni rá. Egy tökéletes fél vagyok, aki őt egészíti ki… ezt miért felejti el?
Nélküle… én olyan vagyok, mint egy félig üres pohár.
- Hikaru… - suttogom magam elé halkan, könnyem csak folyik a puha takaróra. Most épp Haruhival van… biztos kettesben. De nekem miért nem szólt erről? Mert… rendben van az, hogy tudom, általában mire gondol. Tudom folytatni a mondatait, és ő is az enyéimet. De soha nem gondoltam volna, hogy egyszer letér a közös utunkról, innentől már nem tudom követni. Eltévedtem a labirintusomban.
Kyoya… csak felmordulva gondolok rá. Így már minden világos, hogy miért közeledett ilyen barátian. Soha nem gondoltam volna róla, hogy ő ilyen is tud lenni. Viszont akármilyen okos, az időzítése nem tökéletes. Nekem most nem ilyen menekülési mód kéne a bátyám elől. Lehet ő is csak azt hitte, hogy a testvérem elvesztése bánt. Nem tudja, hogy jobban szeretem Hikarut, mint bátyámat, ezért hihette azt, hogy ez megoldás lenne nekem. Nem ostoba ő sem… csak nem tud mindent, ennyi az egész. Most hogy így végiggondolom, már nem is haragszom rá. Csak egy kicsit… legbelül.
Viszont a nagy kérdés az. Most mit tegyek? Olyan szörnyen érzem magam. Fáj, mar belül az egyedüllét érzése. A kimondatlan szeretetem sorvadásától fáj a szívem, és már az egész testem, olyan mint egy izomláz. Mozogni sincs kedvem, semmihez nincs kedvem… Már élni sem.
Ha előre tudom, hogy ez ennyire fájdalmas… Jobban felkészültem volna rá. De nem volt időm. Hirtelen történt minden. De… lehet csak túldramatizálom a dolgot? Lehet, hogy csak beszélgetnek. De miért nélkülem? Mi az, amit nem lehet velem is megbeszélni? Miért hagyott egyedül?
Rosszul vagyok… Ki kellene szellőztetnem a fejem. Nem akarok élni… nem akarok semmit… Hikarut akarom…
Elmegyek sétálni.

~*~

- Tanácsot akarok kérni… - mondom tarkóm vakargatva, miközben körbenézek. Furcsa egy helyen vagyunk, nem nagyon jártam még ilyen kicsi teázóban, ahol ennyi ember van egyszerre… Kicsi asztalok, kicsi párnák és kicsi csészék. Olyan szokatlan ez is nekem.
- De mégis miben? – pislog rám értetlenül hatalmas szemeivel, ahogy felé nézek. Furcsa csillogást látok benne. Nagyot sóhajtok, majd kezembe veszem a csészét, és kortyolok egyet gondterhelten. Olyan nehéz… amit éveken keresztül magamban tartottam, most elmondani valakinek… Felkészültem én erre? Muszáj lesz.
- Nos… - kezdek bele, de még egy sóhaj követi szavam – Ez… számomra egy nagyon kényes téma… ígérd meg, hogy senkinek nem fogod elmondani.
- Furcsa vagy Hikaru… még nem láttalak ilyennek… Így most majdnem olyan vagy mint Kaoru – mosolyogva iszik bele teájába, én meg csak még nagyobb szemekkel pislogok rá… Istenem… - De nyugi, nem mondok semmit… Nem szoktam pletykálgatni.
Ez igaz… ő Haruhi… mind ismerjük.
- Köszi… - mondom motyogva.
- Akkor… elmeséled? Úgy jobban tudok segíteni – szólal meg hosszú hallgatásom után… Akkor essünk neki.
- Tudod, hogy mennyire szeretem az öcsémet… - bólint válaszként, így tovább folytatom – De… én Kaorut nem csak öcsémként szeretem… annál is jobban… - elakadozva mesélek… szörnyen nehéz ezeket ténylegesen kimondani. – És… nekem… ez annyira rossz… évek óta magamban tartom… szerepelünk a Host Klubban, minden nap eljátsszuk azt, amit én komolyan is gondolok… De Kaoru, szerintem ezt nem tudja… - nem tudok most az ő szemébe sem nézni, inkább a csészémben úszó teafüvet lesem. – És már nem bírom tovább… De attól félek, ha elmondanám neki, akkor ellökne magától… és teljesen elveszíteném… - kész… kifújom magam. Olyan mintha egy fél szikla esett volna le a mellkasomról… De ez akkor is csak egy fél. Megoldást akarok… Vajon ő mit mond? Hosszú ideje meg sem szólalt… felnézek végre rá, de még mindig csak hatalmas szemekkel figyel – Mi van? – morgok rá.
- Én… mindig is azt hittem, hogy tényleg együtt vagytok… - most én pislogok nagyokat… De hát mindig is azt mutattuk az emberek felé, hogy szerep az egész… Akkor meg… - Mert… azért látszik, hogy mi az, amit eljátszotok, és mit nem. És… mindketten annyira őszintén csináltátok… Hikaru… Hikaru jól vagy? – leejtem csészémet, nem törődöm vele, hogy az asztalon szétfolyik a lé, vagy hogy a nadrágomra is cseppen… Riadtan nézek előre… Nem… az nem lehet. Hogy nem vettem eddig észre? Az a szempár… az összes érintés. Egy érintés nem tud hazudni. Én miért tudtam ilyen jól alakítani? És ő? Ez mind… mind nem lenne tökéletes, ha nem lenne… kölcsönös… Szívem mintha újjászületne hasadásával, a reményem akkorára nő, hogy lassan kibújik belőlem. Vajon… vajon tényleg igaz lenne? Tényleg? Vagy csak beképzelem? Hisz Haruhi ezt látja, és tudom, hogy ő sosem mondana hülyeséget. Kaoru… Kaoru is szeret?
- HIKARU! – ráz fel mély gondolkodásomból a lány, és lassan pislogok rá, majd szó nélkül ölelem át nagy örömkitörésemben…
Elengedem hosszú nyöszörgő szorongatás után, majd zsebemből előcsapva egy „kis” pénzt az asztalra teszek.
- Most mennem kell… köszönöm… - és már rohanok is.
- Hé, ezzel meg mit kezdjek?! – kiabál utánam, de már csörtetek is ki az ajtón… Sietnem kell.

~*~

Az utolsó pár sort görbítem a papírra, majd az ágyra dobom… Most kicsit levegőznöm kell, és gondolkodni. Felkapok egy vékony pulóvert, és elindulok a szobánkból, vissza sem nézve, csendben zárom be az ajtót.
- Hívassam a limuzint, fiatal úr? – hajol meg komornyikunk.
- Nem, köszönöm… ma sétálni szeretnék – válaszolom halkan… kedvetlenül.
- Ahogy óhajtja, fiatal úr – lép hátra, én pedig haladok tovább… A cselédek is összesúgnak mögöttem, hogy… vajon miért vagyok egyedül? Vajon miért? Mert Hikaru nincs itt…
Csalódottan sóhajtok egyet, majd ujjaimat a zsebembe akasztom és kilépek az ajtón.
Olyan hosszú az előkertünk… eddig észre sem vettem, hisz mindig kocsival járkáltunk ki-be…
De legalább a fák között nem füstöt érzek, nem is a tömény parfümök illatát… Hanem tiszta oxigént, ami talán segít rajtam. Valamennyire lenyugtat a környezet, a madárcsicsergés és a levelek zaja. Mélyet szippantok a levegőből, majd ugyan úgy fújom ki. Kezdjük az önelemzésem. Nem merem Hikarunak elmondani mit érzek… Sem szóban, sem írásban, sem más által… képtelen vagyok erre… Ha egy picit is megtörne azaz idill amiben élünk, ha ez a törékeny porcelán csak meg is repedne, hatalmas törést okozna… Ezt nem akarom veszélyeztetni. De akkor mi lenne a legjobb megoldás? Magamban tartani, ez biztos. De úgy fáj… és ha belegondolok, akkor ezentúl azt is el kellesz viselnem hogy Haruhival vagy más lányokkal akar lenni. Belepusztulnék, így gyorsan kell valamit tennem.
Észre sem veszem, már a külvárosi részig értem ki, ahol ugyan már több kocsi is jár fel-alá, de nem zavar… ösztönből válaszok ki egy utat, majd azon indulok el tovább.
Azt hittem, hogy én mindig tisztán látok, hogy mindig tudom a megoldást, vagy a választ. Vagy tudok segíteni, meg tudok érteni bárkit. De ha magamról van szó, minden teljesen lenullázódik bennem. Nem vagyok képes józanon viselkedni, és a szerelmes csalódottságtól megrészegülten kóválygok az érzelmek kavalkádjában. Egy káosz van a fejemben.
Lassan a nap is megy le, gyönyörű színűre festve az eget, a felhőket… Csobogó vizet hallok meg, és az irányba fordítva tekintetem meglátok egy hidat. Milyen szép és díszes. Nem nagy, de annál ívesebb.
Felsétálok rá, és az alatta hömpölygő kisebb folyót kémlelem, majd megállok a híd közepén a korlátnak támaszkodva.
Felejtenem kéne? Nem… az túl hosszú folyamat, sok időbe telne, ennyi pedig nincs. Már rég el kellett volna kezdenem. Egyedül nem menne… hacsaknem…
Kyoya… Olyan kedves volt velem, és azt hitte így segíthet… Én meg tudatlanul pofoztam fel. Talán ő tudna segíteni nekem a feledésben. Végül is egy próbát mindenképp megér. Jobb, mintha magamat emészteném, míg bele nem senyvedek a dologba.
Ahogy lefelé nézek, s a fehér habokat megbűvölten figyelem, olyan inger kerülget, amit álmaimban nem mertem volna hinni sem, hogy valaha megfordul a fejemben. Ha… ha leugranék… Megszűnne minden fájdalmam… megszűnne a káosz a fejemben, és nem lenne senkinek semmire gondja. Hikaru talán túlélné, hisz a több mint 10 éves egymásra utaltságunk után végre ki tudott törni, és másokkal is komolyabb kapcsolatot létesíteni. Tudom… tudom, hogy fájna neki, és látom is magam előtt könnyes aggódó arcát… Súlyosabb, mint mikor egy-egy kisebb balesetet játszottunk el, s akkor mutatta az aggódó báty szerepét.
Emlékek… sorra törnek elő belőle, bárhova nézek, bármire gondolok. Életem majd’ minden percét vele töltöttem...
Nem… nem tudom elképzelni nélküle… De vajon képes lennék megtenni? Alkarjaimmal támaszkodom a korláton, egyik lában kissé felemelve akasztom de az egyik giccses díszbe az oldalán.
Vajon… meg merem tenni?

~*~

Lélekszakadva rohanok házunk belső lépcsőjén, nem érdekelnek a furcsálló tekintetek, sípolva lihegek, és minél gyorsabban akarok a szobánkba érni. Kaoru… Kaoru kérlek, ne haragudj rám…
- Kaoru! – ordítom szívszakadva, kitépve az ajtót a helyéről, de elkerekedett szemekkel látom… a szoba üres. Berohanok, és körbenézek, az ágyon meglátok egy cetlit… ne… NE…!!
Felkapom, és megfordítva olvasom sorait:

„ Remélem jól érezted magad a délután. Unatkoztam, így úgy gondoltam én is elfoglalom magam valamivel. Ha későn érnék haza, ne keress, majd sietek.
Kaoru”


Miért? Miért most? Vajon hova mehetett? Azonnal meg kell találnom. Összegyűröm a papírt, majd visszafelé rohanok azonnal, a sofőrünket azonnal le is intem, és vissza bevetődöm az autóba.
- A városba, azonnal! – mondom morogva, megmarkolva az ülést, és már indulunk is. Hátra dőlve kissé összegörnyedek és aggodalmasan magam átkarolva remegek meg enyhén. Elment itthonról, nélkülem. Én is elmentem nélküle, de… akkor még ezt mind nem is sejtettem. Amit eddig csak álomnak vagy fantáziálásnak gondoltam, végre igazzá vált a szememben. Kérlek mondd, hogy igaz az amire annyira vágyom… De mit csinálhat?
Nyugalom Hikaru… Ikrek vagytok, könnyen tudsz az ő fejével gondolkodni…
De nem most. Most túlságosan izgatott vagyok, és aggódom érte. Kaoru nem szokott hülyeségeket csinálni… Általában. De ez az eset nem általános. Vajon mit érezhetett, amikor Haruhival mentem el a délután? Magamból kiindulva… összezuhantam volna… Remélem ő nem ilyen… nagyon remélem.
Átkutatjuk autóval a belvárosi részeket, de sehol sem leljük, lassan már szép körmeim kezdem egyenletesen lerágni idegességemben. Mikor bekanyarodunk egy utcába, megérzek valamit.
- Állj! – kiáltom el magam, és a kocsi hangos nyikordulással fékez. Kiugrom a limuzinból, becsapom ajtaját, majd az ellenkező irányba kezdek el veszettül futni… Itt… tudom, hogy erre lesz… érzem!

Már megint csak lihegve futok, és az egyik utca végére érve térdeimre támaszkodva hajolok előle mélyen levegőt kortyolgatva, mint a vízben fulladó. Francba már… hol lehet? Hunyorítva emelem fel fejem, szívem hatalmasat dobban és elmosolyodom… végre… végre megtaláltam.
Hirtelen kerekednek ki szemeim, a pulzusom az egekbe szökik, mikor azt látom, hogy már két lábban áll a korlát alján, lassan feltámaszkodik.
- KAORU! – kiáltom el magam, majd újabb szélsebes futásba kezdek – KAORU! – visítom felé, végre rám néz nagy pislogó szemekkel, én pedig az utolsó méteren elrugaszkodva szökkenek fel a levegőbe, és azonnal átölelve rántom magammal a földre.
Oldalra esünk mindketten nyekkenve, s én mint hajótörött az utolsó darab fát úgy szorongatom magamhoz testét – Hülye! Ne ugorj le! – elkezdek remegni, majd a hirtelen sokktól kis könnyek jönnek elő… pedig nem szoktam sírni.
- Hikaru… te… sírsz? – kérdi nyöszörögve, hisz még mindig szorongatom – Hikaru… mi van? – lassan, szavaira engedek karjaim erejéből. Kinyitom szemem, úgy nézek furcsálló szemeibe… Ki vele… itt az alkalom… Már nem számít semmi, nem érdekel semmi, csak hogy tisztázzam magam.
- Szeretlek… Szeretlek, te hülye… Nem akarlak elveszíteni! – mondom kikelve magamból, majd megcsókolom, nem törődve meglepett nyögésével. Olyan rég.. olyan rég vártam erre, s végre őszintén érinthetem úgy, ahogyan én akarom. Csókolhatom szívből, magaménak érezhetem mindenét… Kimondtam… végre kimondtam… Szeretlek Kaoru.

~*~

Szívem mindjárt helyéről veti ki magát, és fut körülöttem pár kört, ahogy forró remegő ajkait enyémen érzem meg. Kikerekedett szemeim összeszűkülnek lassan, majd le is hunyom őket, és könny csordulva viszonzom ezt a spontán csókot, aminek mindennél jobban örülök… Szeret… Úgy szeret, amiről mindig is csak álmodtam… Én is erősen ölelem át az aszfalton fekve, és kinyitva ajkaim adom át csókjának, felnyögve veszi észre, és egyre mohóbban fal, ahogy én is őt… Remegek a boldogságtól, az örömtől… Nem akarok soha elszakadni tőle. Egymásba gabalyodva fekszünk már, és lassan hajolunk csak el egymástól. Szemem könnyfátyolos akár csak övé… Nem láttam még ilyen érzelmesnek.
- Hikaru… - mondom édes hangon, őszintén… Görbülten mosolyodom el, nehezen dolgozom fel az egészet, bármennyire is örülök neki – Nyugi… nem ugrom le… - tartom vissza megint könnyeim.
- Biztos, mert nem engedlek… - mosolyodik el kisördög módjára… Igen… ő az. – Eddig mindig én csináltam hülyeségeket, nem? – kérdi szemében tele melegséggel.
- De… és mindig én fogtalak vissza.
- Itt volt az ideje, hogy egyszer én tegyem meg… Baka… - egyszerre kuncogjuk el magunkat.
- Szeretlek Hikaru… de soha nem akartam elmondani. Féltem…
- Attól, hogy elveszíthetlek – fejezi be helyettem, de már meg sem lepődöm… Már ebben is ugyan az a tulajdonságunk. Megint…
- Miért mentél ma el Haruhival? – kérdem, máris féltékenyen, amit persze igyekszem elrejteni.
- Nem tudtam, mit tegyek… és azt hittem csak ő segíthet nekem eldönteni… mit tegyek – jó gondolat. Érdekes, hogy nekem ez nem jutott eszembe. Elmosolyodom, és kezeimmel közre fogom arcát.
- Olyan… boldog vagyok… - mosolyodom el, de az örömkönnyek csak nem múlnak.
- Ne sírj már annyit, öcsi! – mosolyodik el ő is, majd mohón még egy csókért hajol hozzám.

~*~

- Annyi év után…
- Annyi sóvárgás után…
- Végre rájöttem…
- Rájöttünk…
- Hogy a szívünk.
- Mint egy tükör.
- Úgy néz egymásra.
- Azt hiszi, magát látja benne.
- Közben a másik néz vele szembe.
- Közös érzelmek.
- Ugyan azok.
- Két szív.
- Egy érzés.
- Testvéri szerelem, egy tükörszívben.