Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kabuto és Orochimaru története - A másik oldal



Kabuto:

- Fújd el a gyertyát Kabuto! - mosolyog rám anyu, és én boldogan vigyorogva fogadok szót. A kis gyertyák kialszanak, és szüleim könnyes szemekkel mosolyognak rám.
- Boldog születésnapot fiam. - emel fel erős karjaival a papám, és ahogy megpuszilja a homlokomat, valami nedves csöppen az arcomra. - Most már elég nagyfiú vagy. - folytatja remegő hangon, mintha nevetni akarna. Boldogan elvigyorodom, de nem mosolyog vissza.
- Légy jófiú, és fogadj szót Anoin-nénikédnek. - lép mellénk anyu, és megpuszil.
- Mikor jöttök vissza? Hányat kell aludnom? - kérdezem vékonyka kis hangomon. Apám megsimogatja ezüst színű göndör babafürtjeimet, amelyek ugyanolyan színűek, mint az övé, csak neki egyenes. Fekete szemeiben fura csillogással néz rám. Végül anyu válaszol.
- Mutasd ujjacskáiddal, hány éves vagy. - boldogan mutatom fel kis kezemet, de az egyik ujjamat behajlítom. Elmosolyodnak. - Na, ennyit kell aludnod. Légy jófiú. - puszil meg, és apu a nénikém ölébe ad.
Elbúcsúznak, és az ajtó felé indulnak. Még utoljára visszanéznek, és látom ahogy sírnak. Mindig sírok én is, ha másokat látok sírni. Egyszer egy kislány elvesztette a homokozó lapátját, és annyira sírt a játszótéren, hogy én is sírtam. Most is eltört a mécses.
- Hova mentek? - pityergem.
Anoin-néni kedvesen megcirógat.
- Háborúsdit játszanak a nagyokkal. De ne félj, én vigyázok rád. - susogja a fülembe.
Nehezen nyugszom meg, de végül a tortámmal leköti a figyelmemet. Juj de finooom....
Sütizés után a nénikém ágyba dug, és magára hagy a szobámban.

Háborúsdit játszanak a szüleim? Biztos segítségre szorulnak!

Kimászom az ágyból, és kisétálok a házból. Senki sem állít meg, és az utcán sem figyelnek rám az emberek. Mindenki csomagokkal szaladgál és kiabál. Ahogy haladok előre, meglátom a szüleimet sok másik felnőttel együtt. Mind egyforma fekete ruhában vannak, homlokukon fémesen csillog a fejpánt. Feléjük szaladok, de hirtelen eltűnnek. Hova tűntek?
- Indulás! - hallom az utca végéből, és elindulnak az ökrök által húzott szekerek. Kis kezeimmel felkapaszkodom az egyikre, és elbújok a zsákok mögött.
Majd én segítek háborúsat játszani! Ne félj anyu, én ebben nagyon jó vagyok! A játszótéren is megmondja nektek bárki.

Sokáig tart az út, és én egy puha zsákra fekszem. A délutáni alvás helyett eljöttem játszani. Ezért biztos megbüntetnek...

Hű de álmos vagyok...


***


Durr...csatt...bumm.
Mi ez?
Lassan kinyitom a szemeimet az éktelen zajra, és körülnézek. Ládák és zsákok. Hol vagyok? Lemászom a szekérről, és a körülöttem rohangáló felnőtteket nézem. Ordítoznak, és egymással verekednek. Egy bácsi mellém esik, és a nyakából valami piros fröccsen rám. Mi ez? Egyszer hasonló dolog folyt a térdemből, amikor elestem. Bibis lett a nyaka? Olyan furcsán fekszik, mozdulatlanul. Bizonytalanul tovább megyek...
A zűrzavar és a zaj elhalkul, és már csönd van.
Rengeteg test hever a földön. Tétován indulok el, és már bánom, hogy nem hoztam magammal a háborús játékaimat. Van néhány fa-shurikenem, meg fa-kunai késem. Anya és apa biztos örülnének neki. De hol vannak? Lehet, hogy ők is földön-alvósat játszanak?
- Anyu... apu... - kezdem őket hívogatni vékonyka hangomon, de nem kapok választ. Szaladni kezdek a fekvő felnőttek között, ezüst fürtjeim ugrándoznak arcom körül, és egyre jobban félek. Nem szeretek egyedül maradni, olyankor mindig sírok.
- Anyu...! - nyafogok, pedig tudom, hogy nem szereti ha ezt csinálom. Várom, hogy mérgesen felálljon, és rám szóljon, ahogy szokott. Nem bánnám, mert akkor megtalálnám őt ebben a tömegben.
- Apu... hol vagytok? - megtorpanok, és tétován körülnézek. Sehol senki ezen a nagy tisztáson, aki állna vagy ülne. Mindenki fekszik a földön. Most már kezdek félni.
- Aha...ha...aaanyuuu... - sírok és sírok. Nem tudom abba hagyni.

Orochimaru:

Egy újabb háború, egy újabb csata...újabb halottak százai. Már megszoktam, hogy Konoha lassan minden évben talál magának valami csatározást a környező falvakkal, aminek nagyon örülök is, elvégre legalább kipróbálhatom új technikáimat, amiket békés időben nem tudok használni elvégre elég brutálisak. Hehehe!
Jiraiya meg megint azzal jött nekem hogy jelenti a Hokage-nek hogy tud a kísérleteimről. Áh, úgyse meri. Meg egyébként is. Nem tehet semmit, mert úgysincs bizonyítéka.

A kezembe fogom a katana-mat és végigsétálok a leégetett falu romjai között. Hát itt se sok maradhatott életben. A többiek az ANBU-kkal karöltve keresik a túlélőket, de szerintem ők se sokat találnak. Hát ennyit a nagy ninja háborúkról. Az egyik kígyóm közben visszatér, ránézek de tudom hogy ő sem talált semmit. Mindegy azért hagy falatozzon csak egy kicsit. Intek neki, mire elkúszik az egyik irányba.
Hosszú fekete hajamba belekap a szél és az arcomba fújja a pernyét ahogy végigsétálok a romok között. Felrúgok egy égett deszkadarabot, mert látok alóla egy kinyúló kezet, de aztán fintorogva lépek el mellőle. Na, ebből se maradt sok.

Már éppen hagynám a fenébe az egészet, mikor meghallom azt a hangot. Halk és vékonyka, de mégis... valami élőt jelent ezen a halott vidéken. Talán van túlélő? Az lehetetlen, hiszen nem láttam senkit.
- Apu... hol vagytok? -kérdezi egy halk hang, én pedig elindulok az egyik irányba. A kígyóm is szagot fogott, mert látom hogy ő is abba az irányba kúszik, de inkább magamhoz hívom, az pedig engedelmesen a karomra tekeredik.
- Aha...ha...aaanyuuu...
Körülnézek, de nem látok semmit a sok füsttől. Árgh, a fenébe is. Felemelem a kezeim és pecséteket formálok, majd egy erős levegő örvény jutsu-val elfújom a füstöt a romok fölül egy pár percre.

Úgy néz ki ez hatásos volt, mert ekkor megakad a szemem valamin. Egy halvány ezüstös folt a sok fekete között. Elindulok felé, és akkor látom csak, hogy egy fiúcska az, aki éppen a földön ülve sír.

Közelebb lépek hozzá. Csodálkozom hogy életben maradt, hiszen a környező falvakban mindenkit lemészároltak, nem hagytak életben se nőket, se gyerekeket. Ő azonban valahogy megúszta. Nem látok rajta sérülést. Lehajolok hozzá és kicsi vállára teszem a kezem.
-Hát te hogy kerülsz ide? -kérdezem. Igyekszem elővenni a szebbik arcomat, nem törődve azzal hogy minden valamire való gyerek frászt kap tőlem, így szerintem ő is azt fog, de azért kedvesen szólok hozzá.
-Jól vagy, nem esett bajod?
Azt kérdezi hol vannak a szülei. Hát, bizonyára már meghaltak. De azért kicsit durva lenne ezt egy gyereknek a szemébe mondani.
-Elmentek. -felelem és felveszem a karomba. A kígyóm dühösen sziszeg rá, de egy félkezes kézmozdulattal eltüntetem, és egy pukkanással köddé válik.
-Ne félj, most már minden rendben... -igyekszem megnyugtatni. Megsimogatom a hátát. Nem szokásom ilyen gyengéden bánni senkivel, de egy kicsi gyereknek csak nem veregethetem meg a hátát és mondhatom hogy „...hát ez van, ilyen a ninja háború, de legalább büszkén haltak meg, a falujukért.” Mindennél jobban utálom a gyereksírást hallgatni, de most mintha el is feledkezett volna róla, érdeklődve bámul. A kis kíváncsi. Elvigyorodom.

Érzem hogy kis kezével megérinti a fejpántomat.
-Apunak...meg anyunak is van ilyen... -jegyzi meg halkan. Nem felelek semmit. Akkor meg aztán biztos, hogy ninják voltak a szülei, akiket lemészároltak a csatában. Előfordul. Mostanában elég gyakran.

Elindulok Konoha felé. Nem sietek, elvégre már nincs miért. Ez a kölyök szerencsés, hogy életben maradt. Amilyen lágyszívű a harmadik, biztosan a védelmébe veszi. Hiszen imádja a gyerekeket.

Az erdőben is sötét van. Messziről még látni a fényeket, a környező falvak lángjait. Lassan elered az eső. Először csak apró cseppekben esik, majd egyre jobban. Mintha még az időjárás is siratná az elesetteket. Áh, ugyan... ez már annyira közhelyes. Esik mert esik és kész. Kitartom a kezem és egy félkezes kézjelet formálok az ujjaimmal. Egy tűzgolyó jelenik meg a markomban ami megvilágítja az utat előttünk. Még szerencse hogy ezt az eső sem oltja el. Hát nemhiába lettem sannin...

Egy idő után találkozom az őrségben posztoló ANBU-kal a falutól nem messze. Az egyik álarcos idesiet hozzám és hadarva kérdezi.
-Orochimaru-sama... a felderítők még nem jöttek vissza.. de úgy néz ki semmi sem maradt...
-Én se találtam semmit. -felelem lemondóan, és összeszűkült szemmel nézek végig a két tagbaszakadt férfin. Sárga kígyószemeim pillantásától az egyikük hátrahőköl egy kicsit, én pedig lopva elvigyorodom rajta.
-Illetve... kivéve őt. -teszem hozzá a fiúra nézve, aki most érdeklődve szemléli az előtte álló férfi macskafejet mintázó álarcát. Hát, kicsi még, nem nagyon érti mi folyik itt...és hogy mi történt a szüleivel. Ha értené, most jobban sírna az biztos.
-Ő az egyetlen túlélő? -kérdezi a másik éppen felállva a fa mellől.
-Amennyire én láttam nincsen más. -felelem halkan, azzal köszönés nélkül otthagyom azt a kettőt.

A falu kapujánál találkozom egyik csapattársammal, Tsunade-vel aki éppen egy sebesült chunint gyógyít. Kíváncsian pillant rám és mikor meglátja a kezemben a gyereket feláll és hozzánk siet. Látom hogy meglepődött kissé. Ez van. Elkapom a tekintetem és a fiút kezdem el figyelni.

Most nézem csak meg, milyen gyönyörű ezüst haja van, és csillogó fekete szemei. Ha jó nevelést kap bizonyára erős harcos lehet belőle. De ez már nem az én dolgom.

-A csatatéren találtam. -vetem oda neki, mielőtt megkérdezné.
-Hogy hívnak? -kérdezi tőle a nő kedvesen, de az nem engedi el a mellényemet, még mindig szorosan kapaszkodik belém, és úgy feleli:
-K...Kabuto..
Hmm...milyen érdekes kis név...errefelé nem túl gyakori. Kisimítom az arcomból a belelógó vizes tincseket, és a nőre nézek, aki most éppen nekem intézi a szavait.
-Elvigyem a Hokage-hoz? -kérdezi, én pedig bólintok. Átadom neki a fiút és elindulok, hogy megbeszéljem Jiraiya-val a többit. Távoztamban még hallom hogy Tsunade kedvesen beszél hozzá:
-Gyere Kabuto, mutatok neked valami nagyon érdekeset, láttál már beszélő csigát, képzeld nekem van egy olyan...

Elgondolkozva ballagok a tanácsterem felé, ahol a megbeszéléseket tartják. És még az új jutsumat se próbáltam ki...feh, sztem már nem is fogom. Mindegy...majd a következő csatában. Mert lesz az is, abban biztos vagyok.


Kabuto:

- Anyu... apu... - sírdogálok. Hol lehetnek? Nem látom őket...
- Hát te hogy kerülsz ide? - hallok egy kellemes, mély hangot. Felnézek, és egy különös férfit látok. Sápadt arc, hosszú fekete haj, szikrázóan csillogó, aranysárga szemek. Kedvesen mosolyog rám. - Jól vagy, nem esett bajod?
- Hol van anyu és apu? - szipogom kissé lecsillapodva. Ez a bácsi biztos segíteni fog megtalálni őket.
- Elmentek. - válaszol halkan, és az ölébe vesz. A földön egy kígyó sziszeg, de ő int egyet, és füstté válik. Nahát... - Ne félj, most már minden rendben. - folytatja megnyugtatóan mély hangján, és megsimogatja a hátamat. Elhiszem neki. Közelről nézve az arca nagyon muris. A szemei fölött és az orránál halványlila csík van. Jéé... vajon ráfestette? Letörölhető? És milyen furcsa szemei vannak! Még sosem láttam ilyet... Rám vigyorog, és én azonnal bizalmamba fogadom. Majd elviszem magammal a játszótérre, és megmutatom a többieknek az új barátomat. Elégedetten bólintok.
A homlokán ugyanolyan fémlap van, mint anyuéknak. Megérintem, és elmesélem neki. Nem válaszol, csak újra rám mosolyog, és elindul velem. Nagyon sötét van, és félek... Az eső is csöpögni kezd, és most már fázom is. És éhes is vagyok.
Ő felemeli a kezét, valamit csinál az ujjaival, ami olyan muris... és egy tűzgolyó jelenik meg a tenyerében. Hű... Most már nincs olyan sötét sem, és már nem fázom annyira. Belekapaszkodom a ruhájába, és jobban hozzábújok, ahogy apuhoz szoktam, és arcomat a nyakába fúrom. Megnyugtat az illata, és már egyáltalán nem fázom. Halkan szuszogva hagyom, hogy cipeljen.
- Orochimaru-sama... a felderítők még nem jöttek vissza... de úgy néz ki semmi sem maradt... - hallom a hangokat.
- Én se találtam semmit. - válaszol az új barátom. - Illetve... kivéve őt.
Felemelem a fejem, és bágyadtan pislogva nézek körül. Milyen vicces ez a bácsi a cicás álarcával! Vajon milyen játékot játszanak?
- Ő az egyetlen túlélő? - hallom a távolból.
- Amennyire én láttam nincsen más. - válaszol halkan a barátom, és tovább indulunk. Érdeklődve nézem meg újra az arcát. A lila csík még mindig ott van, és az eső sem mosta le. Furi.
Egy szőke hajú néni jön oda hozzánk, és a nevemet kérdezi.
- K...Kabuto... - válaszolom csengő hangomon. Új barátomra nézek, aki a haját félresimítva néz le rám, komoly arccal.
- Elvigyem a Hokage-hoz? - kérdezi a néni, és Ő bólint. A mozdulattól megcsillan valami a hajában. Egy furcsa alakú fülbevaló. Nahát... anyukám is hord ilyet... Átad a néni karjába, és én vonakodva engedem el a haját, amibe eddig csimpaszkodtam az egyik kezemmel.
- Gyere, Kabuto. Mutatok neked valami nagyon érdekeset,. Láttál már beszélő csigát? Képzeld, nekem van egy olyan... - mondja mosolyogva.
- Tééényleg? - kerekednek el szemeim.


******


(10 évvel később...)

- Kabuto! Igyekezz már... ezt a küldetést még ma be kell fejeznünk! - mondja Kaname, a csapattársam.
- Hallgass, mert így nem tudok koncentrálni a gyógyításra. - dorgálom le, miközben kékesen izzó kezemet a sebes térde fölött tartom. Figyelem, ahogy a szövetek lassan összeforrnak.
- Micsoda szerencse, hogy apád medi-ninja. - mondja Chakun, az egyetlen lány a kis csapatunkban, és a sensei elégedetten bólint.
Büszkén elvigyorodom. Hát igen, már olyan szinten vagyok az orvostudományban, ami egy képzett medi-ninjának is büszkeségére válna. Apa mindenre megtanított.
- No lám no lám... - hallunk meg egy simulékonyan kedves, lágy hangot. Egyszerre kapjuk fel a fejünket. Egy férfi áll alig néhány méterre. Magas, izmos, fekete ninja ruhában van, homlokán a levélfalu szimbólumával. Aranysárga szemei engem figyelnek, ajkain halvány mosoly. Sápadt a bőre, hosszú fekete haja a vállaira omlanak lágyan, és szemei fölött és az orrnyergén halványlila csík fut. Félelmetes látvány, és hihetetlen erős chakrát sugároz ki magából. Ki ez? Még sosem láttam a falunkban. Emlékeznék rá. És hogy nem vettük észre? Ezt az erős kisugárzást már kilométerekről megéreztük volna! És a sensei, aki egy erős jounin sem figyelt fel rá. Most Őt nézi, és elsápad.
- Orochimaru-sama... - mondja halkan, és tisztelettudóan fejet hajt neki. Ki ez a férfi? Elszakítom tekintetem a furcsa jelenségről, és visszafordulok a társam sebéhez. Befejezem a gyógyítást, és megszüntetem a jutsumat.
Társammal felállunk, és mi is fejet hajtunk udvariasan, ahogy a sensei. Érdeklődve mérem végig a magas férfit, aki még mindig engem bámul. Kissé zavarba ejtően... De nem érzek félelmet, mint a többiek.
Talán mert nem ismerem.


Orochimaru:

Hm, milyen rég nem jártam már Konoha-ban. Hány éve is...? Áh, mindegy...sok.. A lényeg hogy most visszajöttem...képzelem hogy fognak nekem örülni. Gúnyosan húzom el a számat, és hosszú nyelvemmel megnyalom az ajkaim.

Mikor besétálok a falu kapuján, az őrök csodálkozva köszönnek nekem, hát igen, rég nem jártam erre, szóval megértem hogy úgy néznek rám mint egy kísértetre...bár azért...annyira nem vagyok ronda. Elvigyorodom.

Hát, itt nem változott semmi. -állapítom meg mikor végigsétálok az utcákon. Úgy döntök még körülnézek kicsit mielőtt a Hokage-hez venném az irányt. Elvégre elég sok idő telt el mióta utoljára jártam itt, hátha találok valami érdekeset. Elindulok az egyik utcán, míg meg nem érkezek az egyik edzőhely felé. Rengeteg fiatalt látok út közben, bizonyára a közelgő chunin vizsga miatt. Mindannyian csodálkozva néznek végig rajtam, vannak akik még össze is súgnak a hátam mögött. Áh, kit érdekel...tegyék csak, ha ehhez van kedvük.

Már éppen fordulnék meg, hogy mégis a Hokage irodája felé vegyem az irányt amikor a szemem megakad valamin. Nem messze az út mellett, három fiatalon, közülük is az egyiken, egy ezüst hajú, szemüveges fiún, aki éppen társa mellett térdel és kezét a térde fölé tartva gyógyítja a sebét. Csak nem? Hát ez lett abból a kisfiúból? Érdeklődve sétálok közelebb, hallom hogy beszélgetnek, a lány éppen őt dicséri valamiért.
- No lám no lám... -jegyzem meg halkan. -Mi lett a kis Kabuto-ból...
Látom hogy érdeklődve néznek rám, a két csapattársa inkább félve, ő azonban... talán kíváncsian.
Aztán látom hogy a sensei-ük is felismer, és sápadtan hajol meg nekem.
- Orochimaru-sama...
Intek neki, hogy álljon fel. Utálom ezt a megjátszott tiszteletet. Aztán ők is fejet hajtanak nekem, elégedetten mosolyogva tekintek végig rajtuk. Ezek szerint nem emlékszik rám. Nem is csodálkozom rajta, elvégre nagyon fiatal volt akkor még.
És most medi-ninja lett...hm...érdekes. Azokra mindig szükség van. Már én is gondoltam rá hogy szerzek magamnak egyet, hiszen a kísérleteim mellé nagy segítség volna. Igen, ez jó ötlet.

-Yoshio-sensei...elrabolhatom tőled Kabuto-t egy pár percre..? -kérdezem fölényesen vigyorogva, mert tudom hogy nekem úgysem mondhat nemet. Elvégre jóval fölötte állok rangban. Látom hogy csodálkozva néz rám, meglepte a kérésem, bizonyára az is, hogy tudom a fiú nevét. De végül nagy nehezen kinyögi:
-Ö..öö..persze...
Remek.
Látom hogy a sensei meglöki hátulról hogy menjen. Elindul felém, én pedig sétálva megindulok az utcán.
-Nagyon tehetséges vagy. -szólalok meg egy idő után, mikor megérzem hogy már beért engem. -Láttam mit csináltál az előbb. De tudod...ennél még sokkal jobb is lehetnél...
-Izé...de mégis kicsoda maga...? -kérdezi érdeklődve.
-Nem csodálom hogy nem emlékszel rám...elvégre nagyon kicsi voltál még. A nevem Orochimaru... te pedig... -megfogom a csuklóját, magam felé fordítom a kezét amivel eddig a lányt gyógyította, és ujjaimat végighúzom a tenyerén. -...Konoha új gyógyító reménysége.. -mosolygok rá, majd elengedem.

Azt hiszem küldenem kéne egy üzenetet a Hokage-nek hogy megérkeztem. Megállok és kezeimmel pecséteket formálva megidézek egy kígyót.
-Menj a Hokage-hoz. -utasítom mire, a gyönyörű lilás állat sziszegve elsiklik. Visszafordulok felé.
-Szóval....hol is tartottam...ja igen... megvan. Egészen megnőttél mióta utoljára láttalak. -mosolygok rá. A tűző nap fénye megcsillan a szemüvege lencséjén, az arca elé emeli a kezét hogy fel tudjon rám nézni.
-Gondolom te is indulsz a következő chunin vizsgán... -teszem hozzá elgondolkozva, és megállok a Hokage-k kőarcai előtt.
-Igen...úgy terveztem...a sensei azt mondta, már elég jók vagyunk hozzá..
Nem nézek rá, még mindig a szobrokat nézem. Hogy én mennyire gyűlölöm ezeket a vacakokat. A nagy Hokage-k... ünnepeltetik magukat, közben nem is olyan erősek mint amilyennek mondják magukat. Nem is nézem tovább őket, inkább visszafordulok felé és őt figyelem.

Egyszer minden Hokage meghal...megöregednek és meghalnak...egyik a másik után...a harmadik se húzza már sokáig. Szánalmas hogy ez a sors vár mindenkire.

De én kivétel leszek. Igeen, én túl fogok lépni ezen, gyerekjáték lesz... bár, még van mit fejleszteni azon a technikán, de ha kezem közé kaparintom őt, akkor biztosan sikerülni fog. Már csak azt kell kitalálnom hogyan.

Közben visszatér a kígyóm és sziszegve siklik fel a karomra.
-Ne haragudj, a Hokage hivat. -felelem unott arccal. Nem sok kedvem van még vele is beszélni, de muszáj. -Még találkozunk... -intek neki azzal elteleportálok.

***

-Nem, Orochimaru... ezt nem engedhetem meg.
-Ugyan miért nem? -mély hangon fenyegetően visszhangzik a kis irodában, a pohárban megremeg a víz ahogy az asztalra csapok.
-Most békeidő van, ha a környező faluk megtudnák ezt...akkor minden bizonnyal újabb háború törne ki. A diplomácia kényes kérdés.
-Hah, teszek a diplomáciára. -felelem dühösen fordítva el a fejem. -Ha működne a technikám, akkor az egész Konoha jövőjét megváltoztatná.
-Nem fogok emberéleteket kockára tenni vagy feláldozni egy ilyen lehetetlen dolog miatt. -feleli szigorú arccal. Kis geninként is ki nem állhattam mikor így nézett. A tiltást jelentette ez az ábrázata...a korlátokat, amiket én nagyon nem szerettem. Árgh...teszek rá mit mond. Nem érdekel! Ez nem lehetetlen!
-És megtiltom hogy a faluban kísérletezz vele! Ez túl veszélyes, te is tudod.

Veszély? Hiszen ha működik ez a technika enyém az örök élet! Mit nem lehet ezen megérteni?
-Értettem. -sziszegem neki a fogaim között, persze magamban vigyorgok rajta, hiszen úgy sem tud rengeteg mindenről. Nekem már akkor is volt titkos laborom Konoha egyik rejtett részén, amikor eljöttem innen.

-De egy valamit még árulj el nekem. -felelem az asztalára támaszkodva. Egészen közelről nézek a szemeibe. Ő az egyike azoknak akik nem félnek tőlem, és ez bosszant.
-Mit szeretnél tudni? -kérdezi hűvös nyugalommal.
-Mi lett azzal a fiúval akit megmentettem?

-Mármint Kabuto-val? -néz rám őszinte csodálkozással.
Bólintok.
-Nos, nevelőszülőknél helyeztük el, akik felnevelték mint a saját édes gyermeküket. Az apja Konoha egyik legjobb gyógyítója, a fiú pedig nagyon tehetséges.
-Igen láttam. -jegyzem meg halkan, magamban motyogva.
-Mit mondtál? -kérdezi. -Nem értettem.
-Semmit. -legyintek. -Nem fontos. -felelem, és köszönés nélkül távozom.

***

Másnap már jó korán kint vagyok az erdőben és az egyik edzőhely felé tartok hogy megleshessem őket. Úgysincsen semmi dolgom...jelenleg sem Jiraiya, sem Tsunade nem tartózkodik a faluban, és engem, mint a három legendás sannin egyikét, úgysem küldenek soha küldetésre.

Szóval a kicsi Kabuto nem tud semmit arról, hogy ő nem egészen ide tartozik. Ez érdekes...nagyon érdekes...talán még hasznomra válhat ez az információ.

Megállok az egyik fa mellett és nekidőlve figyelem ahogy gyakorolnak. A lány elég ügyetlen, folyton elvéti a támadást. A másik fiú, az a...Kaname.. vagy hogy szólította.. pedig túlságosan is heves. A mozdulataiból látszik hogy egy igazi csatában nem állná meg a helyét. Felugrik a levegőbe és onnan szórja a kunaiokat a Kabuto-ra, aki viszont egy gyors mozdulattal az összeset kivédi. Most a lány támad, robbanó jegyzetet használ...bár azt elég ügyesen. Éppen hogy el tudnak ugrani az útjából. Kicsit meg is égeti őket a széthulló parázs, és égő föld és fadarabok.

Vigyorogva lépek ki a fák közül és tapsolom meg őket.
-Igazán pazar előadás volt. -jegyzem meg halkan, és rájuk nézek, miközben egy laza mozdulattal hátradobom a hajam az arcomból.
-Jól van srácok, most pihenünk egy kicsit. -szól nekik a sensei-ük, azok pedig sóhajtva ülnek le a fűbe. Kivéve őt. Mert ő engem néz...méghozzá kíváncsian. Elvigyorodom és megnyalom a számat.

Jah, igen...a múltkor szó nélkül otthagytam...és azt mondtam hogy még találkozunk.
Intek hogy jöjjön közelebb, mikor pedig elindul felém, hátat fordítok neki és elindulok hogy kicsit távolabb kerüljek a társaitól.

-Hallottam magáról a többiektől... a három legendás sannin egyike... és a sensei-em szerint veszélyes ninja.. -jegyzi meg mikor megállok egy tisztáson.
-Igen? Szóval veszélyes vagyok? -vigyorgok rá, és hátamat az egyik fának döntöm. -Nem kevésbé mint mások akik embereket mészárolnak a háborúban. -teszem hozzá összeszűkült szemmel.

Elgondolkozva néz rám...ezek szerint tényleg nem emlékszik arra honnan menekült. Sebaj, majd én elmondom neki.
-Szóval chunin leszel... -nézek rá komoran. -....kár...pedig azt hittem hogy neked talán több eszed van mintsem azokat szolgáld...akik miatt meghaltak a szüleid...
-De hát az én szüleim élnek. -néz rám meghökkenten. Nem tudja hogy engem nézzen őrültnek, vagy saját magát, mert leállt velem beszélgetni. Heh, ez aranyos.
-Ugyan? Nem tűnt fel hogy még csak nem is hasonlítasz rájuk? Az igazi szüleid meghaltak..10 évvel ezelőtt...egy háborúban... méghozzá egy olyan háborúban amit Konoha faluja robbantott ki...

Látom hogy elsápad ahogy rám néz. Na most kb. olyan fehér lehet mint én. Nem rossz.
-Honnan veszed? -kérdezi.
-Onnan, hogy én szedtelek össze a csatatéren a sok halott közül. Egyedül te maradtál életben, és te is csak azért mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a csatatéren kötöttél ki, és nem maradtál a faludban. Ennek köszönheted az életed, nem másnak.

Ahogy így elnézem, egy világ omlott össze benne most. Düh, és kétségbeesés van az arcára írva...meg szomorúság. Dühös, mert az egész eddigi élete egy hazugság volt. Képzelem milyen dühös lehet.
-Ha ez megnyugtat én sem szeretem ezt a falut különösebben...körülbelül annyira, mint most te. -nézek rá komolyan. -Ha meggondoltad magad...és úgy döntesz hogy inkább bosszút állnál a szüleidért mint hogy itt maradj egy ilyen helyen... engem tudod hol találsz. -teszem hozzá, azzal hátat fordítok neki, és elindulok vissza a faluba.

Képzelem mi minden kavaroghat abban a kis fejében most. Düh, bosszúvágy, félelem, kétségbeesés, zavar. Még egyszer visszanézek a vállam fölött és látom hogy ugyanott áll, az ösvényen ahol hagytam.
-Nagy jövő áll még előtted.. de nem egy ilyen faluban...ilyen ostobák mellett -teszem hozzá, hogy ő is hallja, majd egy pillanatra visszafordulok és mielőtt köddé válnék, hagyom hogy feltűnjön a fejpántomon Konoha jele helyett a hangfalu hangjegye...





Kabuto:

Az idegen férfi még mindig engem nézve a tanárunkhoz szól.
- Yoshio-sensei... elrabolhatom tőled Kabuto-t egy pár percre...? - mondja dallamosan mély hangon, majd végül elszakítja a szemeit tőlem, és ránéz. Tanárom elsápad, és én is meglepődöm. Honnan tudja a nevemet? Ismer engem?

A senseit soha nem láttam még ilyennek. Mintha félne...

- Ö...öö...persze... - dadogja. Ki ez a férfi, hogy még Ő is fél tőle? Kezdek aggódni. A tanárom meglöki a hátamat, hogy menjek. Hát jó. Legalább többet megtudhatok erről a furcsa férfiről.
Lassan lépked, felzárkózom mellé és óvatos pillantásokkal méregetem. Közelről kissé félelmetes.
- Nagyon tehetséges vagy. - mondja halkan, lágy hangja szinte simogatja a fülkagylómat. - Láttam mit csináltál az előbb. De tudod... ennél még sokkal jobb is lehetnél...
Jobb? Hogyan? De ami még fontosabb... ki ez a férfi?
- Izé... de mégis kicsoda maga...? - nézek rá kissé zavartan, közben elegáns mozdulattal megigazítom a szemüvegemet.
Oldalról lepillant rám aranysárga szemeivel, és halványan elmosolyodik.
- Nem csodálom hogy nem emlékszel rám... elvégre nagyon kicsi voltál még. A nevem Orochimaru... te pedig... - megtorpan, szembe fordul velem, és megfogja a kezemet. Meleg a bőre, pedig olyan sápadt. Kinyitott tenyeremen lágyan végigsimít a mutatóujjával, bizsergető csíkot rajzol rá, majd gyengéden rám mosolyog. - ...Konoha új gyógyító reménysége...
Még soha nem érintett meg így senki, elég zavarba ejtő, de kíváncsiságom erősebb. Most, hogy közelebb hajolt hozzám, látom ahogy szeme fölött a halványlila mintázat végigfut egészen az orrnyergéig. Milyen furcsa...

Felemelkedik, pecséteket formál, és egy gyönyörű, lilás pikkelyekkel borított kígyó jelenik meg. Megidéző jutsu... hűű... A Hokage-hoz küldi az állatot. Épp helyére igazítom leesett államat, amikor visszafordul felém.
- Szóval...hol is tartottam...ja igen...megvan. Egészen megnőttél mióta utoljára láttalak. - mosolyog, s kedvesen hunyorít rám aranysárga szemeivel. Várjunk csak... Nem látom jól a szemembe tűző napfénytől, de mintha... igen, már látom. A pupillája függőleges, mint egy macskáé...vagy kígyóé. Kissé ijesztő látvány, de valahogy nem tudok tőle félni.
Mi az, hogy „mióta utoljára láttalak?”
- Gondolom te is indulsz a következő chunin vizsgán... - töri meg a csendet.
- Igen... - bólintok. - ...úgy tervezem... a sensei azt mondta, már elég jók vagyunk hozzá... - válaszolok halkan. Pedig kissé valótlant állítok, mert a sensei szerint csak én vagyok alkalmas a csapatból erre a megmérettetésre, de ennek most nincs jelentősége.

A Hokage szoborcsoportot bámulja, talán nem is hallja amit mondok. Mintha undort látnék az arcán... Megérzi, hogy figyelem és rám néz, egyenesen a szemembe. Látszólag valamin nagyon gondolkozik.
Visszatér a kígyója, és felsiklik a testére.
- Ne haragudj, a Hokage hivat. - mondja közömbös arccal, látszólag semmi kedve a falunk vezetőjéhez menni. - Még találkozunk... - búcsúzik simulékony hangján, majd köddé változik. Hű... még teleportálni is képes. Elképesztően erős ninja lehet. Mondjuk, amikor a sensei elsápadt tőle, már akkor sejtettem, hogy nem akárki lehet.
Visszasietek a csapatomhoz, ők pedig azonnal letámadnak kérdéseikkel.
- Mit akart tőled? Mit mondott?
- Mi tartott ilyen sokáig?
- Honnan ismer téged?
Bombáznak a kérdéseikkel, de nem válaszolok.
- Sensei... - fordulok mesteremhez. - Ki volt ez a férfi?
A kérdésemtől elkomorul, és hosszú szünet után kezd csak beszélni.
- Ő Orochimaru. A Hokage tanítványa volt, és a legendás sannin-ok egyike. - mondja halkan.
Hű... Akkor jól sejtettem, tényleg nem akármilyen ninja. A sensei még mindig sötéten néz.
- Honnan ismered? - szegezi nekem a kérdést. Megrázom a fejem.
- Nem ismerem...
Látszólag megkönnyebbül a válaszomtól, és a vállamra teszi nagy lapátkezét.
- Egy tanács: tartsd távol magad tőle, veszélyes ninja.
- Ezt hogy érted sensei? - pislogok rá értetlenül. Miért mondja ezt? Hiszen egyáltalán nem tűnt olyannak. Persze sugárzik belőle az erő és a hatalom, na és félelmetes is. De ahogy beszélgetett velem...
Viszont a sensei tapasztalt, erős jounin. Tudja mit beszél, és eddig soha nem csalódtam benne. Hiszek neki. Komoly arccal bólintok.
- Értettem. - válaszolok halkan. De a kíváncsiságom...


***


A hajnali pára még éppen lecsapódó félben van, de mi már az gyakorlótéren vagyunk. Keményen edzünk, hiszen a chunin vizsga nem kispályásoknak való. Komoly felkészülést igényel, és társaim nem a legjobbak. Nehéz lesz velük végigvinni az egészet. Ez a feladat is a vállamat fogja majd nyomni.

Ezúttal is ketten támadnak ellenem, de semmi esélyük, ahogy ez már csak lenni szokott. Túl jó vagyok. Kivédem a kunai késeket és a shurikeneket, amelyeket rám dobálnak, és könnyedén félreugrom a robbanó pecsétek elől. Nem túl szabályos, hogy ennyit hirtelen rám zúdít Chakun egy szimpla edzésen, de gondolom megint elborult az agya. Nem tud uralkodni az érzelmein. Egyszer ez lesz a veszte...
A robbanó pecsétek mindent felégetnek, még a ruhánkba is belekapnak a lángok. Francba... Dühösen villantom rá a szememet, és ő végre felfogja mit csinált. Sápadtan kér bocsánatot.

Ekkor valaki tapsolni kezd. A hang irányába nézünk, és kilép az illető egy fa mögül. Ő az. Elégedetten mosolyog.
- Igazán pazar előadás volt. - mondja kellemes, bársonyos hangján, közben haját hátraveti a válla fölött, fülbevalója megcsillan a hajnali nap sugaraiban. Rám néz furcsa szemeivel, és én elcsodálkozom. Nem úgy fest, mint egy halálosan veszélyes ninja, akitől félnek az emberek. És különben meg... nagyon szép haja van.

A sensei mond valamit, de nem figyelek rá, mert int nekem. Szót fogadok, ő pedig elindul lassan. A már szokásos mozdulattal mellé szegődöm, és megint sétálunk. Visszapillantok a többiekre, akik komoran figyelnek minket, főleg a tanárom, de nem érdekel. Izgalmas... egy sannin... tök jó. Mit akarhat tőlem, hogy így kitüntet engem a figyelmével?
- Hallottam magáról a többiektől... a három legendás sannin egyike... és a sensei-em szerint veszélyes ninja... - mondom neki, és ő megtorpan egy kis tisztás közepén.
- Igen? Szóval veszélyes vagyok? - mosolyog szélesen. Egy fához dől hanyag eleganciával, majd eltűnik arcáról a vidámság, és komoran néz rám. - Nem kevésbé mint mások, akik embereket mészárolnak a háborúban.
Igaza van... Hiszen a háborúban mindenkinek kegyetlennek kell lennie...

-Szóval chunin leszel... - szakítja félbe a gondolataimat. - ...kár...pedig azt hittem hogy neked talán több eszed van mintsem azokat szolgáld...akik miatt meghaltak a szüleid...
Micsoda? Miről beszél?
-De hát az én szüleim élnek. - mondom meghökkenten. Lehet, hogy összetéveszt valakivel? Nem valószínű, hiszen a nevemet is tudja.
-Ugyan? Nem tűnt fel hogy még csak nem is hasonlítasz rájuk? - néz a szemembe, és komoly az arca. Nem viccel. - Az igazi szüleid meghaltak..10 évvel ezelőtt...egy háborúban... méghozzá egy olyan háborúban amit Konoha faluja robbantott ki...
Hogy micsoda....?

Nem kapok levegőt...

Istenem...

Az a sok rémálom...

Szóval igazak...?


-Honnan veszed? - kapaszkodom az utolsó szalmaszálba.
-Onnan, hogy én szedtelek össze a csatatéren a sok halott közül. Egyedül te maradtál életben, és te is csak azért mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a csatatéren kötöttél ki, és nem maradtál a faludban. Ennek köszönheted az életed, nem másnak. - folytatja lágyan, kedvesen. Közben az arcomat figyeli, amelyen már képtelen vagyok uralkodni, pedig szinte soha nem mutatok érzelmeket...

„Fújd el a gyertyát Kabuto!”

„Boldog születésnapot fiam.”
„Mutasd ujjacskáiddal, hány éves vagy.”

„Hova mentek?”

„Háborúsdit játszanak a nagyokkal.”

„Majd én segítek háborúsat játszani!”

„Hát te hogy kerülsz ide? Jól vagy, nem esett bajod?” - villan be az aranysárga szempár.

„Ő az egyetlen túlélő?”

Az emlékek szinte ledermesztenek...
Hogyan felejthettem el őket? A szüleimet, akiket imádtam? Akik az életüket áldozták értem, és a falujukért?

És Konoha...

A fellángoló fájdalomtól és gyűlölettől ökölbe szorulnak kezeim.
Az egész életem egy átverés volt... és én meghaltam volna ezért a faluért...életemet áldoztam volna, pedig az igazi falumat, az igazi családomat Konoha vette el tőlem...

- Ha ez megnyugtat én sem szeretem ezt a falut különösebben...körülbelül annyira, mint most te. -riadok fel a hangjára, és a szemébe nézek. Komoly arccal figyel engem. - Ha meggondoltad magad...és úgy döntesz hogy inkább bosszút állnál a szüleidért mint hogy itt maradj egy ilyen helyen... engem tudod hol találsz. - folytatja, majd elindul, egyedül hagyva engem a kétségbeesésemmel.
- Nagy jövő áll még előtted.. de nem egy ilyen faluban...ilyen ostobák mellett - mondja búcsúzóul, és eltűnik. De furcsa módon az utoljára eltűnő fején nem Konoha szimbólumos pánt van, hanem egy...

...hangjegyes?


Sokáig nézem a levegőt, ahol Ő eltűnt...lehajtom a fejem végül. Behunyom a szemem, és ezúttal maguktól törnek felszínre az emlékfoszlányok, amelyek eddig csak kósza rémálmokként gyötörtek csupán. De most már tudom, hogy tudatalattimba száműzött emlékek. Fájdalmasak, de legalább igazak. Nem hazugságok, mint amelyeket itt kaptam.

- Konoha...

Ez a szó mintha varázserővel bírna, és minden egyes alkalommal dagasztja a bennem fortyogó haragot. Elvették tőlem a legdrágábbat... a családomat... az otthonomat.

Mit tehetnék?
A szívem és az eszem is bosszúért kiált, de egymagam kevés vagyok hozzá, ezt reálisan látom. Még ha a legkiválóbb medi-ninják közé tartozom már 14 évesen, akkor is csak egy gyenge ninja vagyok.

„Ha meggondoltad magad...és úgy döntesz hogy inkább bosszút állnál a szüleidért mint hogy itt maradj egy ilyen helyen... engem tudod hol találsz.”

Ő egy erős sannin.

Egyedül semmire sem megy egy falu ellen, de valószínűleg nem olyan ostoba. A homlokpántja... lehetséges, hogy átállt egy másik faluhoz, és most szövetségeseket gyűjt Konoha ellen? Így viszont logikus lépés lenne, hogy egy jó medi-ninját is átállítanak, aki ráadásul bejáratos a falu minden féltve őrzött helyére.
Jó taktika.


- Anya... apa...

Meleg könnyek folynak az arcomon, és a gyűlölet helyét fájdalom váltja fel. Belemar a mellkasomba, és már levegőt is képtelen vagyok venni... Térdre rogyva, behunyt szemekkel idézem fel azt a kevés kis emléket amim van... beléjük kapaszkodom.

Értetek...

És magamért...


Bánatom tomboló haraggá dagad, és ököllel csapok a földbe, fájdalmas ordítás szakad fel belőlem...


- Ezért még megfizettek!




***


Felöltöm újonnan tanult pókerarcomat, és ajkaimon halvány mosollyal sietek a Hokage irodájába, hogy leadjam a csapatunk jelentését. Pont úgy viselkedem, mint azelőtt... hogy megtudtam...

Valami miatt a Harmadik személyesen akarja elolvasni a tekercset, és ragaszkodott hozzá, hogy a sensei velem küldje el neki. Na vajon miért?
Sejti, hogy tudom.
De csak sejti.
Kopogtatok, és türelmesen megvárom amíg kiszól a vénember.
Benyitok, ajkaimon a már ráégett halvány mosoly.
- Üdvözöllek Hokage-sama. - hajolok meg udvariasan. Ő összehúzott szemekkel vizsgálja az arcomat, de nem lát rajta semmit. Mert én nem akarom. Nincs egyedül, a férfi aki előtte áll, nem más, mint Orochimaru. Amikor meghallja a hangomat, mosolyogva fordul felém, és alaposan végigmér. Én kifejezéstelen arccal nézek rájuk, majd az asztalhoz lépve leadom a jelentést.
- Kabuto. - bólint a vénember, és átveszi. - Szép munka volt. - dörmögi.
- Köszönöm, uram. - hajtok fejet, és várakozóan nézek rá. Udvarias vagyok, mint mindig.
- Hogy van édesapád? - kérdezi. A bennem fellángoló haragnak semmi jele sem mutatkozik rajtam, még a szememben sem. Szélesen elmosolyodom, mint mindig, ha „szeretett” mostohaszüleimről kérdeznek.
- Kiválóan. - válaszolok. - Éppen küldetésen van.
- Ismeritek egymást? - mutat Orochimaru-ra ráncos, bütykös kezével.

Csapda.

Tudja jól, hogy ismerem, hiszen a falu tele van a kémjeivel, mi pedig nyíltan sétálgattunk az utcán tegnap előtt. Ha azt válaszolom, hogy nem ismerem, ezzel felkeltem a gyanakvását.
Ha viszont igennel válaszolok, akkor nő benne a gyanú, hogy már mindent tudok.
A legideálisabb megoldást választom.

- Csak futólag... Orochimaru-sama ha nem tévedek. - mosolygok fel rá kedvesen, mintha a sarki fűszeres lenne. Egy senki. - Nagyon örvendek a találkozásnak.
Elégedetten villannak az aranysárga szemek, és én visszafordulok a Hokage felé.
- Tehetek még önért valamit uram? - kérdezem nagyon udvariasan, de az öreg nem válaszol. Csöndesen figyel engem, végül felsóhajt, és int. Mehetek.
Meghajolok feléjük, és nyugodt léptekkel az ajtóhoz indulok. Érzem, hogy mindketten figyelnek, de látszólag tudomásul sem veszem.

Szerintem meggyőző volt az alakításom, mert az öreg igencsak megkönnyebbülten mosolyog...


A folyosón nem várhatom meg Őt, mert a Hokage érzékelné a chakrámat, ezért az épület főbejárata előtt várom meg, ahol nagy a tömeg. Itt senki sem figyel fel ránk. Kényelmesen a falnak dőlve, karba tett kézzel nézelődöm. Kilép az ajtón, megáll mellettem és oldalról rám villantja aranysárga szemeit.
- Éjfélkor a Hokage emlékműnél. - mondja halkan, majd köddé válva eltűnik.
Ott leszek.


***


A hold vékony sarló alakjában dereng a sötét égbolton. Egy csillag sem látszik, az egyetlen égitestet is néha elhomályosítják a felhők.
Csöndben suhanok Konoha utcáin, gondosan elkerülve az éjszakai őrséget. Pontosan tudom az ANBU-k őrhelyeit, hiszen könnyedén belenézhettem mostohaanyám irodájában a feljegyzésekbe. Ehh... ostobák. Ilyen fontos iratokat nem őriznek rendesen. De nem esem az arrogancia hibájába, ezért nagyon óvatos vagyok. Az őrök nem állnak egész éjjel egy helyen...
Sikeresen megérkezem az emlékműhöz, az leülök a Második fejére. Még nincs itt senki. Ideális helyszínt választott... Erre nem jár senki ilyenkor, mert félreeső helyen van, nincs jelentősége.

Nem hallom, mikor érkezik meg.
- Hát eljöttél? - hallom a bársonyos, mély hangot. Felállok, és a kedvesen mosolygó arcot nézem.
- Csatlakozom hozzád Orochimaru-sama. - halkan, elszántan beszélek. - Feltéve, ha segítesz a bosszúmban.
Elégedetten mosolyog, már amennyire a halvány holdfényben ezt látni lehet. Aranysárga szemei csillognak, és halk kuncogást hallok. Elegáns mozdulattal hátraveti a haját, és előbukkannak különleges fülbevalói. Félelmetes férfi, de mégis... van benne valami... valami vonzó.
Talán a közös céljaink?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Orochimaru:

Eltelik egy nap, és én nem hallok róla semmit. Talán el van foglalva a dühével, a kétségbeeséssel amit szavaim szítottak benne. Igen..bizonyára így van. Pedig én csak az igazat mondtam.

Aztán a Hokage irodájában akad dolgom, az a vénember mintha sejtené mire készülök, mert magához hivat és kikéri a véleményen egy rakat dologban. Csodálkozom is rajta rendesen, elvégre nem bízott bennem sose annyira, hogy bármiben is véleményem kérje.

Aztán rájövök miért. Kopogást hallok, és belép az ajtón Ő.
Áh, már értem... be akar húzni a csőbe. A sensei-e bizonyára beszámolt neki róla hogy beszélgettem Kabuto-val és most arra kíváncsi hogy reagál, ha szemtől szembe teszi fel neki a kérdést. Ránézek, de amint látom kifejezéstelen az arca, csak egy halvány mosoly villan fel rajta, úgy, mintha mindig ilyen volna..természetes a viselkedése. Ügyes...nagyon ügyes... remekül játssza a kis tudatlant.

- Üdvözöllek Hokage-sama. -hallom lágy hangját ahogy az asztalhoz lép.
Odaad egy tekercset a harmadiknak, az pedig elveszi tőle, mosolyogva.
- Kabuto. -bólint. -Szép munka volt.

Én közben végig őt figyelem. Ezüst haja szoros copfban van felkötve, pedig bizonyára egész hosszú lehet, ha kiengedi. Kár, pedig biztosan megváltoztatná az egész arcát ez az apróság. Lila ruhát visel, fehér betétekkel, fejpántján és szemüvegén megcsillan a fény ahogy egy picit hátrébb lép az asztaltól. Nem túl magas, mondhatnám..középtermet. Karcsú, mégis izmos teste van, széép..ilyen fiatalon. Kicsit idősebbnek látszik a koránál..talán ez az arckifejezés..és a komolysága teszi. Mindegy..úgy összességében ő pont az, akiről senki se képzelné el hogy elárulja a faluját. Tökéletes. Nem nézik túl erősnek sem, az első benyomása az embernek nem ez volna róla...pedig ez nem igaz. Nagyon ügyes..és még erősebb is lesz. Sokkal.

- Hogy van édesapád? -kezdeményez beszélgetést a vén bolond. Figyelem a fiú arcát, de nem látok rajta semmi árulkodót. Ügyes, nagyon ügyes.
- Kiválóan. -feleli. - Éppen küldetésen van.

És most jön a 100 000 pontos kérdés. Szinte már vártam.
- Ismeritek egymást? -mutat rám. Ezek szerint észrevette hogy figyelem. Sőt, többet is. Nah, csak most ne buktasson le. De nem teszi, látszólag teljesen felismerte a helyzetet. Válasza diplomatikus, és közömbös. Pont hogy vártam. Remek. Okos vagy Kabuto.
- Csak futólag... Orochimaru-sama ha nem tévedek. -mosolyog rám. - Nagyon örvendek a találkozásnak. -feleli udvariasan.
-Részemről a szerencse..-vigyorgok rá, úgy hogy csak ő láthassa.

- Tehetek még önért valamit uram? -fordul aztán újra a Hokage-hoz, ő pedig int hogy távozhat. Meghajol és kimegy.

Én még maradok egy darabig. Feltűnő lenne ugyanis, ha utána lépnék le.
-Ez a fiú nagyon tehetséges. -fordul hozzám mikor már Kabuto távozott. -Sok hasznát vesszük még a faluban.
-Igen. Bizonyára. -felelem. Hát még én milyen sok hasznát veszem majd. Hehehehe.

-Ha nincs több kérdése akkor én most mennék. -jegyzem meg egy idő után, mert látom hogy nagyon elgondolkozott. Még van egy kis megbeszélnivalóm az egyik ANBU osztaggal.
-Igen, menj csak, nem tartalak fel. -int a vénember én pedig távozom.

A főbejáratnál vár, a falnak dőlve. Itt nagy tömeg...úgysem vesz észre senki... okos...milyen okos..
Megállok mellette egy pillanatra, és a vállam fölött rásandítok.
- Éjfélkor a Hokage emlékműnél. -súgom halkan, azzal elteleportálok.

***

Nem sokkal éjfél után indulok el, mikor már senki sincs az utcákon, és a posztoló őrök is rég továbbálltak, máshol is szétnézni. Hihetetlen milyen komolyan őrzik a falut, még békeidőben is, de a fontos dokumentumaikba meg bárki büntetlenül belenézhet. Például én. Vigyorgok. Arról nem is beszélve, hogy olyan vakok hogy még mindig nem jöttek rá mi a tervem. A Hang falujának megalapításával én már rég nem tartozom ide. Az én otthonom a rizs vidékén van, de ezt persze egyikőjük sem tudja.

Hangtalanul suhanok az utcákon. Senki sem vesz észre. Mikor megérkezem az emlékműhöz, észrevétlenül jelenek meg a háta mögött, észre sem vesz, csak amikor megszólalok.

- Hát eljöttél? -kérdezem lágyan, bár úgyis tudtam hogy itt lesz. Felnéz rám, eltökélt az arca.
- Csatlakozom hozzád Orochimaru-sama. Feltéve, ha segítesz a bosszúmban. -mondja komor arccal.
-Hát persze...hiszen...ugyanaz a célunk. -vigyorodom el és ülök le mellé. A szél az arcomba fújja a hajamat, de nem zavar. Elnézek az erdő felé, ahol Konoha határai véget érnek.

-Tudod merre van a rizs vidéke? -kérdezem aztán, halkan. -Egészen keleten, a tűz országán túl.
Érdeklődve pislog rám. Szép fekete szemei furcsa csillogással telten figyelnek.
-Ott van az én falum, a Hang faluja. Ezt a titkot még nem fedte fel senki, és ajánlom hogy úgy őrizd mintha az életedre vigyáznál, mert különben nem lesz semmilyen lehetőséged, sem bosszúra, sem másra.
Felnézek a holdra, majd rá. Az ezüst fény csodásan játszik hasonló színű haján, tényleg nagyon szép arca van.

-Innentől számítva egy hónap múlva...újra elhagyom a falut. Nekik nem tűnik fel, mert egyébként is sokat utazom. Addig itt kell maradnod neked is. Konoha nem tudhatja meg hogy tudod az igazat. Látod, a Hokage már most is gyanakvással néz rád. De az a vén bolond túl naiv hogy lásson a szemétől.

Ráemelem a tekintetem, és karomon, ahol a tetoválás van, egy kis kígyó jelenik meg, mintha életrekelne a minta.
-Te még nagy hasznomra válhatsz Kabuto-kun..és én is a tiédre... -a kígyó végigsiklik a karomon és az arcába sziszeg, vékony villás nyelvével végigsimogatva az arcát. -A tudásodra nemcsak Konoha-nak van szüksége... -felelem halkan és visszahúzom a kezem, a kígyó pedig lekushad és mintha visszasimulna a bőrömbe, eltűnik.

-Most még el kell intéznem egy dolgot. -nézek rá komolyan. -Holnap délután legyél az akadémiánál. Mutatok valamit. Jah és mondanom sem kell hogy amit ma megtudtál az köztünk maradjon. A sensei-ed és a kis barátaid nem tudhatnak semmit. De feltételezem van annyi eszed hogy ez neked is eszedbe jutott. -mosolygok rá.

Bólint.
-Rendben. -feleli, én pedig felállok mellőle.
-Akkor holnap találkozunk.
Búcsút intek neki és köddé válok.

***

Másnap már a kért idő előtt megjelenik, de én nem fedem fel magam, csak figyelem, számára láhatatlanul. Tényleg hihetetlenül szép ez a fiú. És milyen engedelmes szolga lehet belőle. -nyalom meg a számat. Nem, nem is az..inkább társ. Hiszen Konoha elpusztítása...a közös ügyünk. -elvigyorodom.

Mikor elérkezik az idő, érte küldök egy kígyót ami elvezeti az akadémi alagsoráig, egészen oda ahonnan a csapóajtó nyílik. Egy teljesen üres fal előtt áll meg, ahol semmi sincsen, egészen addig amíg a genjutsu által rejtett bejárat meg nem jelenik a szeme előtt ahogy kinyitom.

Most más ruhában van ahogy elnézem, biztosan küldetésről jött.
-Gyere be! -intek neki, ő pedig követ. Utolsóként a kígyó csúszik be az ajtón, ami aztán döngve bezárul mögötte.
-Mi ez a hely? -kérdezi körülnézve.

A helység egy ablaktalan pince, mindenféle polcokkal telezsúfolva, régi fegyverek és tekecsek szanaszéjjel, különféle kutatási jegyzetek úgyszintén. A polcokon mindenféle főzetek és mérgek vannak, jobbára az új technikáimhoz, vagy egyszerűen csak erőnövelőnek amit magam kíséleteztem ki, néhány szerencsétlen idiótán.
-Üdvözöllek a laboromban. Ez itt ... -mutatok körbe. -..minden, amit Konoha eltaszított magától. A dolgok amelyeket túl veszélyesnek tartott ahhoz hogy nyilvánosságra hozza, vagy beszéljen róla.

A kezébe vesz egy tekercset, majd mikor ránézek látom hogy ijedten teszi le.
-Belenézhetsz nyugodtan. Medi ninjaként..neked talán nem olyan értelmetlenek az írottak. -felelem legyintve.
Felveszi az egyik papírt és kíváncsian olvasni kezdi.
-De..ez a techika...
-A tensei ninjitsum..ami örök életet biztosít... -vigyorgok rá. -Sajnálatos módon Konoha ezt is nem kívánatosnak tartja.
-És ez működik? -böngészi végig a számításokat. Egy ujját végighúzza a papíron, majd leteszi az asztalra és kiteríti.
-Hát persze hogy működik. -felelem. Föléhajolok és a válla fölött én a papírra nézek. Kicsit megremeg ahogy aláhulló hajam a meztelen nyakához ér. Elvigyorodom.
Ujjammal az egyik üresen maradt részre bökök.
-Ez a rész..még javításra szorul... de egyébként tökéletesen működik.. -felelem fölényesen vigyorogva. Hmm..milyen sima a bőr a nyakán. Innen látom. Jó lenne megkóstolni. Miért ne? Kinyújtom hosszú nyelvemet és végighúzom rajta, miközben az egyik tollért nyúlok vele ami az asztalon van.
Ijedten rezzen össze, de én csak kiveszem a tollat a nyelvemből és rámosolygok.
-Nem tudom mennyire vagy jártas az ilyesmiben, de itt fejleszheted a tudásod. Birtokomban van az összes tiltott tekercs amit valaha elzártak, szóval azt tanulhatsz amit csak akarsz. -körbemutatok a polcokon. -Rengeteg olyan technika létezik amit medi ninjáknak találtak ki, de nem feltétlenül a gyógyításra...ezeket viszont elzárták..mert túl veszélyesnek ítélték.
Megfogom a tollat, és két számjegyet firkantok vele a papírra.
-Ha javasolhatom kezd ezekkel a számjegyű tekercsekkel... nagyon tanulságos olvasmány..az utolsó nagy ninja háborúról... talán még a szüleidet is megtalálod bennük.

Csodálkozva mered rám, szemei kíváncsian csillognak... és van még itt valami...de mi lehet az... hm..talán...tudásvágy..nem ez valami más..
-És ezek a tekercsek... -lefirkantok még egy számot. -Néhány orvosi ninjitsut tartalmaznak...amiket még az első titott be... igazán remek kis dolgok...-teszem hozzá mosolyogva. -Bármikor lejöhetsz ide, amikor kedvend tartja. A falat úgy tudod elmozdítani, hogy megszünteted a genjutsut ami védi. Gyere ide. -intek neki. Kicsi félve lép közelebb. -Add a kezed. -nyújtom neki a sajátom. A ruhám ujja kissé felcsúszik és kilátszik a tetoválás a karomon. Megfogom a kezét, mire rögtön megjelenik a kígyó a kezemen, mintha csak a tetoválásból kúszott volna elő, átsiklik az ő kezére, és belemar a bőrébe. Ijedten ugrana el, felszisszen de erősen megragadom a karját. Ugyan, ennyire nem fáj.

-Nem mérges. -vigyorgok rá, mikor a kígyó eltűnik. -Viszont így kaptál egy keveset a chakrámból. A genjutsu csak arra szűnik meg, így viszont téged is felismer majd.
Látom hogy megdörzsöli a csuklóját ahol a két kis pont virít...a kígyóm fogainak nyoma.

-Ha elérkezettnek látom az időt, itthagyjuk ezt a falut. Odaát a hang falujában rengeteg szövetségesem van, akik nem ilyen ostobák mint az itteniek. De addig is...fel kell készülnünk. Neked is. -mutatok rá.

-Holnap...pontban 4 órakor...itt találkozunk...addig tégy ahogy neked tetszik. De javaslom a kardokat ne nagyon fogdosd mert némelyiknek gonosz chakra van a markolatában. -felelem vigyorogva és megfogom az állát ezzel fordítva magam felé, és kényszerítem hogy rámnézzen. Közelhajolok hozzá, egészen közel, hogy érezzen rémült lélegzetvételeit. De azért korántsem annyira rémült mint mások szoktak. Ez a fiú különleges. Már most látom.
-Konoha..meg fog fizetni mindenért... -suttogom a fülébe halkan... és köddéválok.


Kabuto:

Ajánlatomat meghallva elégedetten elmosolyodik, és leül mellém. Talán egy kissé túl közel is, de lehet hogy csak az erős chakra-sugárzása miatt érzem így.
- Hát persze...hiszen...ugyanaz a célunk. - mondja bársonyos hangján. Hosszú hajába belekap a szél, és ő elmerengve néz az erdő irányába.
Csendben ülünk egymás mellett, látom rajta, hogy gondolkozik. Nem zavarom, bizonyára most dönt arról, hogy beavasson-e engem a bizalmába. Ehhez pedig türelem kell, amiből nekem sok van.

-Tudod merre van a rizs vidéke? - szólal meg végül. - Egészen keleten, a tűz országán túl.
Hm... érdekes. Nos igen, tudom hol van az a vidék, és tudom jól, hogy ott nincsenek csak jelentéktelen kis falvak, apróbb települések.
-Ott van az én falum, a Hang faluja. Ezt a titkot még nem fedte fel senki, és ajánlom hogy úgy őrizd mintha az életedre vigyáznál, mert különben nem lesz semmilyen lehetőséged, sem bosszúra, sem másra. - folytatja komoly arccal, és engem néz különös tekintettel. Az arcomat, a hajamat... aranysárga szemei végigfutnak a testemen is. Olybá tűnik, megpróbálja feltérképezni a képességeimet.
Szóval ott a faluja. Az, hogy az övé-nek titulálja, azt jelenti, hogy ő a falu vezetője. Érdekes információ. Ezek szerint a feltevéseim csak részben voltak igazak. Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy nem csak mi ketten állunk Konoha-val szemben, hanem a hangfalu is biztosít egyfajta stabil hátteret számunkra.

-Innentől számítva egy hónap múlva...újra elhagyom a falut. - mondja kellemesen simulékony hangján, és ránézek. Egyenesen az aranysárga szempárba. - Nekik nem tűnik fel, mert egyébként is sokat utazom. Addig itt kell maradnod neked is. Konoha nem tudhatja meg hogy tudod az igazat. Látod, a Hokage már most is gyanakvással néz rád. De az a vén bolond túl naiv hogy lásson a szemétől. - kissé megvető a hanghordozása, ahogy a falu legerősebb ninjájáról beszél, viszont amit mond, az igaz. A Hokage gyanúját nem lehet olyan könnyedén elaltatni...
Érzem, ahogy figyel. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, egy kígyó siklik le a karjáról. Kicsi és fekete...
-Te még nagy hasznomra válhatsz Kabuto-kun..és én is a tiédre... - duruzsolja, miközben kezét felemeli az arcomhoz közel, de nem simogat meg, pedig azt hittem. A kígyójának villás nyelve az arcbőrömet kóstolgatja, szinte simogatja. Kissé bizarr, de nem kellemetlen érzés. - A tudásodra nem csak Konoha-nak van szüksége... - folytatja halk hangon. Visszahúzza a kezét, és eltűnik a kígyó is. Csak nem a tetoválása volt az?
Hm... jól sejtettem, egy medi-ninja kell neki. Nem is tudja, milyen jól járt velem. A medi-ninják nagyon elhivatottak, ezért lehetetlen őket átállítani. Szerencséje volt velem. A bónusz pedig az, hogy a legjobbak közé tartozom.
Mélyen a szemembe néz, és nagyon komoly az arca.
-Most még el kell intéznem egy dolgot. Holnap délután legyél az akadémiánál. Mutatok valamit. Jah és mondanom sem kell hogy amit ma megtudtál az köztünk maradjon. A sensei-ed és a kis barátaid nem tudhatnak semmit. De feltételezem van annyi eszed hogy ez neked is eszedbe jutott. - mosolyodik el. Hm. Remélem nem becsül alá engem.
- Rendben. - bólintok a szokásos kifejezéstelen arcommal.
Elköszön, és köddé válik.

Ez egy érdekes beszélgetés volt. Gyakorlatilag most már fülig benne vagyok egy Konoha elleni összeesküvésben. Nem ismerem Orochimaru-t elég jól, ezért nem árt óvatosnak lenni.
Sokáig üldögélek még az emlékművön. Gondolkozom. Terveket kovácsolok... Szükség van mindig B-tervre, és C-tervre, ha valami nem a számításaim szerint alakul. Úgy fest, a sannin biztos a dolgában, de a terveibe még mindig nem avatott be. Nem bízik bennem. Ez természetes. Én sem bízom benne.


***


Ahogy megtorpanok a megbeszélt helyen, óvatosan körbepillantok. Nincs senki, aki felfigyelne jelenlétemre. Megnyugtató. Kíváncsi vagyok, mi következik most... Ugyanis ide beszéltük meg a találkozót, de nem mutatkozhatunk együtt. Akkor álruhában lesz?
A válasz hamar elém toppan, jobban mondva siklik, egy lila kis kígyó személyében. Feltűnés nélkül követem a kis állatot, és egy üres falhoz vezet. Hm. Rejtekajtó lenne? Igen az. Orochimaru áll a bejáratnál, a szokásos fekete ruhájában és zöld mellényében. Beinvitál, és nem kell kétszer mondania, nagyon kíváncsivá tett. Körülnézek, és egy raktárhelyiséget látok, sok polccal és tekercsekkel, könyvekkel.
- Mi ez a hely? - kérdezem tőle. Elmosolyodik.
- Üdvözöllek a laboromban. Ez itt minden, amit Konoha eltaszított magától. A dolgok amelyeket túl veszélyesnek tartott ahhoz hogy nyilvánosságra hozza, vagy beszéljen róla. - körbemutat, és szemeim követik a kezét. Szép hosszú ujjai vannak.

A helyiség közepén egy nagy tölgyfaasztal áll, rajta sok tekerccsel. Ez mi? Orvosi feljegyzések egy kísérletről... Kíváncsiságom hatására már megint elragadtatom magam, de észbe kapok időben, és leteszem a papírt.
- Belenézhetsz nyugodtan. Medi ninjaként..neked talán nem olyan értelmetlenek az írottak. - legyint.
Meglátok egy félig nyitott tekercset, amelyen számadatok szerepelnek egy kísérletről. Ekső ránézésre kissé értelmetlennek tűnik, de az ördög a részletekben rejlik. Meg is találom. Meglepetten nézem a teleírt sorokat. Ez nagyon érdekes...
-De..ez a techika... - suttogom meglepetten.
-A tensei ninjitsum..ami örök életet biztosít... - mondja. -Sajnálatos módon Konoha ezt is nem kívánatosnak tartja.
Hm... ha a számítások és a feljegyzések igazak, mégis csak megvalósítható lehet ez a módszer. Kivéve néhány homályos pontot.
- És ez működik? - kérdezem szórakozottan, és szemeim már a lenti statisztikát böngészik, és ujjammal követem a sort, mert kissé ferdén lett leírva. Teljesen szétnyitom a tekercset. Igen, ez nagyon érdekes. A kulcs az örök élethez.
-Hát persze hogy működik. - hallom bársonyos hangját közvetlen közelről a fülem mellett, és érzem ahogy a haja a nyakamba hullik. Túl közel van hozzám, szinte már intim közelségben. Zavarba ejtő... De nem húzódom el, mert nincs jelentősége. Bizonyára nem szándékosan csinálta, és egy ellenséges mozdulat is elég ahhoz, hogy elszakadjon a köztünk lévő bizalom pókhálója.

Rámutat az egyik homályos részre, ami nekem is azonnal feltűnt. Igen, ezt még ki kell kísérletezni.
-Ez a rész..még javításra szorul... de egyébként tökéletesen működik. - mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Hát büszke is lehet magára. Komoly kutatási eredményeket tartok a kezemben.
Megérinti a nyakamat, és rémülten rándulok össze. Mit csinál? Felkapom a fejem, és látom hogy hosszú nyelve a nyakam mellett elsiklik, és egy tollat megfogva visszasiklik. Megnyalta a nyakamat? Kezébe veszi a tollat, és mintha mi sem történt volna, megszólal. Csak remélhetem, hogy nem pirultam el, mert ez... Furcsa érzés volt. Még mindig bizsereg a nyakam, ahol hozzáért.
- Nem tudom mennyire vagy jártas az ilyesmiben, de itt fejlesztheted a tudásod. Birtokomban van az összes tiltott tekercs amit valaha elzártak, szóval azt tanulhatsz amit csak akarsz.Rengeteg olyan technika létezik amit medi ninjáknak találtak ki, de nem feltétlenül a gyógyításra...ezeket viszont elzárták..mert túl veszélyesnek ítélték.

Úristen! Ha ez igaz... akkor most a kezembe adja az összes tiltott medi-nijutsut! Valamit mond még, de a gondolataim hangosabban dübörögnek. Ezek a technikák tiltottak, mert olyan erősek, hogy féltek tőle a Hokage-k. Ennek a tudásnak a birtokában nagyon erőssé válhatok!
Felír nekem néhány számot, azt javasolja, hogy ezekkel kezdjem.
- És ezek a tekercsek... -ír a cetlire. -Néhány orvosi ninjitsut tartalmaznak...amiket még az első tiltott be... igazán remek kis dolgok... - mosolyog rám kedvesen. Hát ezt elhiszem. A tiltott medi-jutsuk mind nagyon remek kis dolgok. Elmosolyodom, és elégedetten bólintok.
Ez igen. Hasznos szövetség. Ha a tervünk nem is sikerül, ezért a tudásért már megérte mellé állni.
- Bármikor lejöhetsz ide, amikor kedved tartja. A falat úgy tudod elmozdítani, hogy megszünteted a genjutsut ami védi. - folytatja elégedetten nézve a mosolyomat. - Gyere ide. - int nekem.
Mit akar? Az előbb, ahogy megérintett, eléggé kínos volt. Remélem ezúttal semmi ilyesmivel nem próbálkozik...

- Add a kezed. - nyújtja ki a kezét felém, és feltűnik az alkarján lévő kígyótetoválás, amelyik múlt éjjel megcirógatta az arcomat. Tétován simítom meleg tenyerébe a kezemet, és a hosszú ujjak azonnal rákulcsolódnak gyengéden. A tetoválás ismét testet ölt, átsiklik a kezemre, és belém mar. Mi a franc? Ez egy csapda volt valójában, és csak meg akar ölni? Rémületemben szabadulni próbálok, de Ő fokozza a szorítását. Most érzem csak igazán, hogy milyen erős. Hatalmas az erőfölénye...

- Nem mérges. - mosolyog, és a kígyója visszahúzódik a karjára, és ismét tetoválássá alakul. Közben elmagyarázza, mi is volt ez. Adott nekem egy keveset a chakrájából, hogy a bejárati ajtót ki tudjam nyitni. Így viszont logikus volt ez a lépés. Megdörzsölöm a csuklómat, és közben észrevétlenül megvizsgálom. Igen, valóban nem mérget fecskendezett belém.
- Értem. - válaszolok halkan.

-Ha elérkezettnek látom az időt, itt hagyjuk ezt a falut. Odaát a hang falujában rengeteg szövetségesem van, akik nem ilyen ostobák mint az itteniek. De addig is...fel kell készülnünk. Neked is. - mutat rám.
- Értettem Orochimaru-sama. - bólintok határozottan. Rajtam nem múlik. Minden szabad percemet a tanulással fogom tölteni, az biztos. Ilyen lehetőséget nem hagyok ki.
Elégedetten nézek ismét körbe.

-Holnap...pontban 4 órakor...itt találkozunk...addig tégy ahogy neked tetszik. De javaslom a kardokat ne nagyon fogdosd mert némelyiknek gonosz chakra van a markolatában. - figyelmeztet halkan, és én a falon lévő vágószerszámokra pillantok. Hm... nem érezni rajtuk semmit, de jobb nem kísérletezni. Megfogja az államat, és maga felé fordítja. Kérdően nézek rá, és meglepetten kerekednek el a szemeim, ugyanis nagyon közel hajol. Arcunk alig két centire van már egymástól. Ilyen közelről még nem láttam, ezért alaposan megfigyelem az arcát. Nagyon szépek a szemei... Vajon így született, vagy egy tanult képesség mellékhatásaként alakult ki nála? Komolyan néz rám.
- Konoha... meg fog fizetni mindenért... - suttogja a fülembe. Forró lehelete csiklandozza a bőrömet. Válaszolni sem tudok, hirtelen eltűnik.

Tétován levegőért kapkodok, hiszen ez az információhalmaz ami rám zúdult... ez meglepő volt. Viszonylag gyorsan a bizalmába fogadott. Ezek szerint vagy nagyon jó emberismerő, vagy óvatlan. Remélem nem az utóbbi, mert akkor a terveink sikertelenek lesznek.
Elolvasom a cetlit, amit írt nekem. Szép írása van... határozott tollvonások, elegáns betűk. A polcokhoz lépve megkeresem a listán szereplő anyagokat, és az asztalhoz ülök. Szerencsére gondoskodtam bőven alibiről, így van még néhány szabad órám, amit az anyagok tanulmányozásával tölthetek.
Érdekes...


***


Fáradtan pislogva sétálok haza. Zúg a fejem a mai események után, ráadásul két jutsut is megtanultam. Büszkén elvigyorodom. Igen, most boldog vagyok. Képzeletben megveregetem a saját vállamat...
Még arra is volt időm, hogy a kísérletéhez feljegyzéseket készítsek. Sok hiányosságot pótolni kell, de a legfontosabbakról pár vázlatot írtam. Ha azt a néhány kísérletet elvégezzük, komoly előrelépést jelentene. Viszont ehhez még át kell néznem két orvosi könyvet apám készletéből. Ez kissé problémás lesz, de megoldható.

Otthon a szokásos harmónia fogad, mostohaszüleim kedvesen elbeszélgetnek velem, majd visszavonulnak. Szerencsére ezzel felszabadul a könyvtárszoba. Beülök, és elolvasom gyorsan, amire szükségem van. Nem jegyzek fel semmit, mert nem kockáztatom a lebukás veszélyét. Vagyok annyira intelligens, hogy fejben tartsam. Elégedetten megyek én is lefeküdni...


***


Egy rémálmokkal teli éjszaka, és egy rendkívül kimerítő küldetés után lopódzom a titkos laborba. Még van egy órám Orohimaru érkezéséig. Átolvasom a tegnap tanultakat, és előkészítem a mai adagot, majd üres papírt veszek elő, és feljegyzem amiket kigondoltam. Ha ezeket elvégezzük, akkor nagyon nagyot léphetünk előre... Az örökélet kulcsa elérhetővé válik. Az utolsó tollvonást befejezve ásítok egyet, de átnézem amit írtam. Jó lett. Nagyon is.
Álmos vagyok... és a szemem is fáj. Egy kis pihenést megérdemlek. Leveszem a szemüveget, és pihentetem kicsit a szemeimet, a karjaimra fektetve elnehezült fejem.

Egy gyengéd érintésre ébredek, és lassan nézek fel, kábán pillantok Orochimaru-samára. Már a kezében vannak a feljegyzéseim, és elégedetten mosolyog rám, szemeivel az arcomat fürkészve.
Halkan köszönök neki, és az asztalon lévő szemüvegemért nyúlok. Felveszem, bár nincs rá különösebben szükségem, enélkül is elég jól látok, csak ha távolba kell néznem akkor kell.
- Elolvastad? - kérdezem.
- Igen, nagyon jók. - mosolyog elégedetten. - Szép munka volt Kabuto-kun. - bársonyos hangja kellemesen megborzongat. Igen, örülök hogy tetszik neki, elvégre sok munkám fekszik benne.
Kényelmesen kinyújtózom, és felállok.

- Ezeket már megtanultad? - mutat a tegnapi tekercsekre. Bólintok, és visszateszem őket a polcra.
- Igen, nagyon hasznos jutsuk. - eresztek meg egy huncut mosolyt. Hasznos ártó jutsuk. Kevéske chakra segítségével halálos sérülést okozni a másodperc törtrésze alatt. Mi ez, ha nem „hasznos”? A másik pedig... a szike nélküli vágás technikája. Még jobb! És még nincs vége! A mai adagom még izgalmasabb lesz. De először is...
Figyelmes arccal állok meg Orochimaru előtt. Újra átolvassa a feljegyzéseimet, és rákérdez néhány részletre.
- Igen, ezeket egy orvosi könyvben találtam. - bólintok. - Ha sikerülne kipróbálni... legalább egyzser, ezzel a módszerrel... akkor többet tudok mondani. De addig is, a két kisebb kísérlet kivitelezése is problémát okoz. Nem hiszem, hogy... találsz hozzá megfelelő önkéntes alanyt.
Végül is miket beszélek én? Az eddigi kísérletei sem lehett önkéntes jelentkezőkön végrehajthatóak, lévén halálos jellegűek. Ahogy ez tudatosul bennem, felnézek az aranysérga szemekbe.
- Mit teszünk most?- kérdezem szolgálatkész mosollyal.


Orochimaru:

Másnap egész nap ellenőrzéseket tartok, a Hokage parancsára. Végigjárom az összes edzőhelyet és megnézem hogy tanítanak a jounin-jai.
Néhány helyen gúnyosan elvigyorodom, hiszen a tanítványok jelenlegi szintje jóval az nagy átlag alatt van. Meg még Jiraiya békájának a feneke alatt is..ha szabad ezt mondanom.
Ezek szerint csak pár olyan kivétel van, mint Kabuto.

Hát, elvégre minden évben vannak teheségesebb, és kevésbé tehetségesebb diákok. Az ilyen szánalmas idiótákat azonban én nem engedném még az akadémia közelébe sem...de ők tudják.
A tanárok bizalmatlanul fogadják a megjelenésem, de udvariasan, elvégre...ez a kötelességük. Nem szólok egy szót sem, mindenhol letöltök egy kis időt, figyelem egy darabig, majd otthagyom őket.

Csak tudnám miért bíz meg a Hokage egy ilyen nonszensz feladattal. Bizonyára azért, hogy addig se legyek a fiú közelében... vagy bárki máséban. Heh..ha szerinte ezzel együtt nincs elég szabadidőm arra hogy gonosz tervet forraljak, akkor nagyon a naiv a vén bolond. Azt hiszi ismer engem..de valójában...semmit sem tud.


***

Nem sokkal 4 óra után érkezem meg a laborba. Ilyenkor már hazamentek a diákok ezért senki sincs az épületben, mégis óvatos léptekkel lopakodok le az alagsorba.

Heh, amilyen ostobák, senki sem gondolná hogy egy ilyen feltűnő helyen rejtettem el az egyik titkos laboromat. Talán ezért is olyan jó rejtekhely. Hiszen az akadémián nyüzsögnek a chunin-ok és jounin-ok, mégsem vesznek észre belőle semmit. Gondolják, ki volna olyan hülye hogy egy ilyen feltűnő helyre tegyen egy ilyen dolgot. Csakhogy pont ezzel altatják el magukban a figyelmet. Ráadásul amikor nincs tanítás is vannak itt mindig páran, ezért nem feltűnő, ha időről időre megjelenik itt valaki. Pont megfelelő a célomra.

Mikor benyitok az ajtón, már látom hogy ő előttem érkezett...talán a fél délután itt töltötte, mert most az asztalra dőlve alszik. Hangtalan léptekkel megyek közelebb hozzá, és veszem szemügyre.

Fejét a karjaira hajtva alszik, az egyik kiterített tekercsen, a szemüvegét levette, amitől csak mg lágyabbnak tűnnek a vonásai. Pláne ezzel a békés arckifejezéssel az arcán. Igazán csábító.

Meglátok néhány elkészült jegyzetet mellette az asztalon, felveszem és olvasni kezdem. Hm...igen.. ez az...az hiányzott... -vigyorodok el magamban.
Felemelem a kezem, és óvatosan végigsimítok vele a vállán, amitől rögtön felébred, és még kissé álmosan rámnéz.
Ezek a fekete szemek...csodásan illenek a hófehér bőréhez és ezüst hajához. Igazi mély kontraszt...ami mindig felkelti a figyelmet.

Felveszi a szemüvegét, majd rámnéz.
- Elolvastad? - kérdezi.
- Igen, nagyon jók. - vigyorgok elégedetten. - Szép munka volt Kabuto-kun. Tudtam hogy nem csalódom benned.

Úgy látszik örül a dícséretnek, mert rám mosolyog, és kényelmesen nyújtózik egyet. Az asztalon nem messze, néhány sebtében összetekert tekercs fekszik, a tiltottak közül.
- Ezeket már megtanultad? -kérdezem érdeklődve, és szemeim elismeréssel villanak meg, mikor rábólint.
- Igen, nagyon hasznos jutsuk. -feleli.
Óh, meghiszem azt..nem kevés emberéletet oltottak ki velük az első nagy ninja háborúban..azért is tiltották be őket. De valamit ami ilyen erőssé tesz, kár betiltani. -vigyorodom el magamban.

Átolvasom a jegyzeteit amiket a techinákamhoz készített. Egészen új megvilágításból vizsgálja meg a dolgot..ügyes..ez nekem eddig még eszembe sem jutott.
-Ezt hol találtad? -mutatok a hiányos részre beírt bonyolult képletre, amit minden bizonnyal nem a saját fejéből kapart elő. Vagy ha igen akkor tényleg egy zseni.
-... egy orvosi könyvben...-feleli. Na igen, hiszen az apja által hozzáférhet az egész könyvtárhoz. Jó, nagyon jó. - Ha sikerülne kipróbálni... legalább egyszer, ezzel a módszerrel... akkor többet tudok mondani. De addig is, a két kisebb kísérlet kivitelezése is problémát okoz. Nem hiszem, hogy... találsz hozzá megfelelő önkéntes alanyt.

Ugyan, az nekem sosem volt probléma. Elvigyorodom. Megfelelő alany mindig van, csak tudni kell hol keresni. Az meg hogy önkéntes-e vagy sem...nos..sose érdekelt más véleménye vagy hogy a zsákmény mit akar. Engem is a saját céljaim vezetnek, mint bárki mást. Az élet is csak egy háború, háború a túlélésért, az életben maradásért..és ezt egyesek nem nagyon értik meg.

- Mit teszünk most? -kérdezi szolgálatkészen. Milyen lelkes...és milyen.. khm.. engedelmes. Igen, nagyon jól tettem hogy magam mellé állítottam, már most látom. Lerakom a tekercseket az asztalra és föléhajolok és kedvesen megsimogatom az arcát. Noha elég sápadt, az fehérségemet nem múlja felül.
-Majd én gondoskodom a kísérleti alanyokról...te csak a kivitelezésre figyelj. -vigyorodom el gonoszan.

Felegyenesedem, és az egyik polchoz sétálok. Leveszek onnan egy nagyon régi, elsárgult tekercset, és leterítem elé az asztalra.
-Ebben benne van minden kísérlet amit eddig végeztem vagy végzett bárki is, hasonló témában..az eredmények néhol elég kétségbeejtőek...de azt hiszem rájöttem a megoldásra. -teszem hozzá fölényesen elmosolyodva.

Látom hogy rögtön belemélyed a jegyzetekbe, de ráteszem a kezem az írásra és eltakarom előle.
-Most viszont menj haza és pihenj. Sem én, sem a csapattársaid nem veszik hasznodat ha fáradt vagy. Arról nem is beszélve hogy fel fog tűnni nekik ha nagyon kialvatlanul mész küldetésekre. Van még indőnk holdtöltéig...csak akkor indulunk. Még egy hónap. Addig még bőven ráérsz.
Közel hajolok hozzá és úgy súgom a fülébe.
-És nem akarom hogy megerőltestd magad.

Kissé zavartan néz rám, majd bólint. Ezek szerint remekül belátta hogy igazam van. Felszedelőzködik és távozni készül, amikor egy gyors mozdulattal mögötte termek és kezemet az ajtóra téve állítom meg.
-Ne felejtsd el hogy ezeket a techinikákat amiket itt tanultál nem alkalmazhatod úgy hogy más is lássa, megértetted? Ha mindenképpen arra szorulsz..hogy használnod kell őket, intézd úgy...hogy senki se lássa őket. -mondom neki halkan, kihangsúlyozva az „intézd úgy” kifejezést. Természetesen nem arra gondoltam hogy ölje meg őket, de a mondatból akár ezt is ki lehetett érteni.

-Igen, értettem. -feleli ismét azzal kifejezéstelen arccal.
-Remek. Akkorhát...holnap találkozunk Kabuto-kun... -teszem hozzá mosolyogva, azzal én is eltűnök.

***

Másnap szintén a Hokage irodájában töltöm a délelőttömet. A legújabb ANBU kémek jelentéseit olvasgatjuk, a környező falvakban végezett felderítéseikről, és térkép fölé görnyedve jelöljük ki az új felderítések helyszíneit. Mostanában kevés a hárborús megmozdulás a környéken, de azért nem árt óvatosnak lenni, és figyeltetni minden gyanús vidéket. Jogos. Ha Hokage lennék én is ezt tenném.

Már a dél is elmúlik, mikor befejezzük és én éppen távoznék, amikor kopogás hallatszik és egy ismerős alak lép be az ajtón.
-Yoshio-sensei! -üdvözli őt a vén bolond. -Nos, hogyan sikerült a küldetés?
-Teljes siker. Nem volt nehéz. -feleli a jounin büszkén, majd kíváncsian megtoldja egy kérdéssel. -Na és a csapatom hol van? Kerestem őket, de nem találtam.
-Egy küldetésen vannak a rizs vidékén. Egy egyszerű C rangú misszió, egy csomagot kell kézbesíteniük. Úgy döntöttem ehhez nincs szükségük a te kíseretedre sensei. -jegyzi meg.

Te jó ég! A rizs vidékére... ott van a Hang faluja is. Én meg azt mondtam az embereimnek hogy öljenek meg mindenkit aki csak a rejtekhely közelébe is megy. Na hát ez most nem jött jól.
-Engelmeddel én most távoznék. Már nincs szükséged rám igaz? -nézek fel a Hokage-re, aki bólint. Kettesben marad a sensei-el, én pedig igyekszem teljesen nyugodtan távozni. Holott belül fortyogok az dühtől.

Lóhalálában rohanok végig az utcákon, majd mikor a kapuhoz érek, lefékezek. Intek az őröknek, azok pedig már már megszokottan búcsúznak, hiszen már megszokták hogy van amikor egy héten többször is elhagyom a falut, valamilyen okból.

***

Az erdőben aztán gyorsabb tempóra váltok és szinte repülök az ágak között, gyors ugrásokkal kerülgetve az akadályokat. Rendes esetben fél nap lenne az út oda, de az én tempómban ez sokkal kevesebb idő.

Kabuto..remélem van annyi esze hogy nem megy arra, ha pedig igen, akkor...ahh a fenébe..is... oda kell érnem. Nem veszíthetek el egy ilyen értéke szövetségest...már most...az elején.

A rejtekhely felé tartok, közben egy gyors jutsu-val lecserélem az öltözékemet is, a Konohairól a már jól megszokott sajátra. Meghúzom a derekamon a lila övet és leugrok a fákról, a földre, épp azon a tisztáson, ahol a bejáratnak lennie kell.

Ekkor hallom meg a hangokat. Egy csattanás, fém csikordulása. Ordítás...és az a hang... Kimimaro. Oldalra kapom a fejem és elindulok az irányba amerre őket sejtem.

Mikor kilépek a fák közül.. igazán meglepő látványban van részem. A konohai kis csapat tagjai, kivéve Kabutot, eszméletlenül fekszenek a földön, ám az említett épp az egyik legkíválóbb hang ninjámmal harcol, látszólag teljesen kiegyenlítetlen küzdelemben mégis..akkor mi ez sok izzadság a harcosaimon..vér..szakadt ruhák... Csak nem ennyire megdolgoztatta őket a kicsike? Hmm..érdekes..ezek szerint tényleg ennyire erős.

Egy félsikerült ütés, és Kimimaro a nyakánál fogva emeli fel a fiút, akinek már az utolsó ereje is elszállt, képtelen védekezni. Nagyon bátor... hihetetlen...mennyire erős..pedig Kimimaro-val egy képzett jounin is alig bír el.
Látom hogy felemeli a csontpengéjét hogy lesújtson, ám ekkor a háta mögött termek és elkapom a karját.

-Elég volt Kimimaro... engedd el.. -dörrenek rá a szokásosnál is mélyeb hangon. Dühös vagyok... rápillantok a többi emberemre, akik ijedt tekintettel húzódnak hátra.

-..Orochimaru-sama... -hebegi döbbenten. -Nem úgy volt hogy csak egy hónap múlva térsz vissza...? -kérdezi csodálkozva.
-Ereszd el! -parancsolok rá, mire ő kiengedi a markából a fiút, aki rögtön a földre zuhanna, de én ott termek és elkapom.
-Majdnem megölted a legújabb szövetségesünket te ütődött. -mordulok rá, mire ő bűnbánóan lép hátrébb.
-De hát..én csak..a parancsod uram..túl közel jöttek a rejtekhelyhez..és ráadásul a kölyök támadt nekem.
-Gondolom védte a társait. -húzom el a számat és felveszem az ájult Kabutot a karomba. Rájuk pillantok, összeszűkült szemmel, szinte már vadállatias tekintettel.
-Sakon! Fogd a két kölyköt és vidd vissza Konoha határáig. Nem tudhatják meg hogy bajba kerültek..még a végén idejönnének szaglászni.
-Tayuya! Te menj vele és vedd fel Kabuto alakját. -itt a kezemben ájultam heverő fiúra pillantok. -Egy darabig még nem térhet vissza a faluba, de feltűnő lenne ha csak a két bajtársa térne haza.
-Kimimaro! -dörrenek rá az ezüsthajúra magam mellett. -Te velünk jössz.
Meghajol és bólint.
-Igen. Orochimaru-sama.

Lassú léptekkel indulok el a rejtekhely irányába. Látom hogy a mellettem lépdelve folyton őt figyeli lopva.
-Kérdezz nyugodtan ha akarsz. -nézek rá hirtelen.
-Szóval ő lesz az új szövetségesünk? -kérdezi halkan.
-Igen. Nagyon tehetséges, és kémnek sem lesz utolsó.
-Az..remek. -feleli.
-Kár hogy majdnem nem lett belőle semmi hála neked. -nézek rá szemrehányóan. -Máskor legalább vizsgáld meg kivel harcolsz. A fiút megjelöltem a chakrámmal. -mondom, azzal elétartom a kezét, amin még mindig ott látszik halványan a kígyó foga nyoma. Noha a seb már begyógyult, az kis mennyiségű chakra meggátolja hogy eltűnjön a heg így azonosítható marad egy darabig, és a csapdák sem lépnek rá működésbe.

Nem szól semmit, bizonyára most jól leteremti magát gondolatban. Helyes..miatta majdnem dugába dőltek a terveim.

Lassú léptekkel sétálok le a sötétbe vesző lépcsősoron, ami a rejtekhelyemre vezet. Ez a Hang falujának központja, az én birodalmam. Elégedetten vigyorodom el. Igen, de rég jártam itt. Végigsétálok a fáklyákkal világított folyosón, míg el nem érek egy díszes ajtóig.
-Elmehetsz. -szólok oda Kimimaro-nak mire, az köddé válik mögöttem. Kinyitom az ajtót és belépek rajta.

Odabent sötét fogad, de egy intésemre meggyulladnak a gyertyák a kígyófejű gyertyatartókban. A hatalmas ágyhoz viszem a fiút és leteszem rá, majd végignézek rajta. A ruhája több helyen is elszakadt, végighúzom a kezem a teste fölött a levegőben, de sehol sem érzek a felületinél nagyobb sebeket...vágások..horzsolások... aztán..a combján...ott már egy komolyabb seb van. Bizonyára Kimimaro csontjai vágtak belé.

Látom hogy ébredezik, de még nincs eléggé magánál..felszisszen a fájdalomtól. Ennyire komoly az a seb?
A nadrágjáért nyúlok és lerántom róla, hogy szemügyrevegyem a sebet. Egy elég mély szúrás van az egyik combján igen..de miez...? A seb a szemem láttára kezd egyre jobban..összeforrni..a gyógyulás még nem tökéletes..de máris kisebb a felülete mint ami eddig volt. Az meg hogy lehet? A chakrája önmagát gyógyítja... hihetetlen.

Szóval neked is van vérvonal képességed... mégis kik voltak az igazi szüleid fiú? -kérdezem magamtól, bár tudom hogy erre már úgysem tudjuk meg a választ.

Ekkor kinyitja a szemeit, és ijedten néz körbe. Fel akar kelni, de visszanyomom.
-Maradj! -szólok rá, azzal elfordulok tőle és megidézek egy kígyót. Elküldöm Kimimaro-hoz egy üzenettel, majd ismét visszafordulok felé. Látom hogy a sebéhez emeli a kezét, de még időben ott termek és elkapom.
-Jobban tennéd ha addig nem gyógyítanád magad amíg ki nem tisztítod a sebet, mert ha egy is benned marad a csontszilánkok közül, abba belehalsz. -nézek rá komoran. Leengedi a kezét.

Hihetlen..a felületes sérülések és vágások már mind begyógyultak a testén. Csodálkozva hajolok közelebb hozzá és simítok végig a nyakán ahol ezelőtt egy vágás volt..most már csak egy halovány heg van...aztán már az sem. Ez nem semmi.

Zavartan néz fel rám, szemmel láthatóan nagyon zavarja pillanatnyi ruhátlansága, elpirult. Elvigyorodom.
-Kabuto-kun...te telis tele vagy meglepetésekkel... -jegyzem meg halkan kuncogva. Aztán nyílik az ajtó és megjelenik benne Kimimaro. Kabuto kissé ijedten pillant rá, de mikor látja hogy nem jelent rá veszélyt, eltűnnek az arcáról ezek kifejezések.
-Elhoztam amit kértél uram. -hajol meg a másik ezüst hajú, és kíváncsian pillant a fiú felé, kissé talán rosszallva. Nos igen...régóta nem feküdt senki az ágyamban. Hehehehe! Ettől nevetnem kell. Mivan csak nem féltékeny vagy?

-Köszönöm. -felelem és átveszem tőle az üvegcsét. -Elmehetsz.
Erőltetett mosollyal az arcán hagyja el a szobát.
-Mi ez a hely? -kérdezi kíváncsian mikor az ajtó becsukódik. Látom hogy érdeklődve pillant végig rajtam, felmérve az új, még nem látott ruhámat.
-Az egyik rejtekhelyem...most a Hang falujában vagy... üdvözöllek nálam.. -vigyorgok rá. Odasétálok hozzá és a kezébe adom az üveget.
-Ezt cseppentsd a sebre és semmi gond nem lesz vele. -teszem hozzá halkan.

-Ki volt ez a férfi? -kérdezi komoran, a ledugózott üveget forgatva az ujjai között.
-Igaz hogy te támadtad meg? -kérdezem kajánul vigyorogva, elengedve a fülem mellett a kérdését.
-Megtámadta a társaimat. Nem tudtam hogy a te embered Orochimaru-sama. De ha tudtam volna is harcolnom kellett volna ellene..különben megkockáztatom hogy lebukok.
-Persze...igazad van...teljességgel. -bólintok. -Ő Kimimaro...a legerősebb harcosaim egyike. Mint már láthattad...neki is van egy nagyon értékes képessége. -utalok itt a csontjaira. -Még a legerősebb jouninok is alig bírnak vele..te mégis megizzasztottad...tényleg nagyon érdekes vagy... -teszem hozzá felvont szemöldökkel.

Elgondolkozva bámul maga elé, majd hirtelen felkapja a fejét.
-És a többiek...a küldetés...rá fognak jönni hogy...
Felemelem a kezem hogy csendre intsem. Az ágy mellé sétálok lehajolok hozzá és megtámaszkodom a takarón.
-Nyugi..már mindent elintéztem..nem fognak semmit sem észrevenni...valaki már elment helyetted vissza Konoha-ba... -mondom halkan és az ujjaim közé veszek egy tincs haját. Hm..milyen finom selymes. -Egy darabig még itt kell maradnunk..most hogy visszatértem..mégha kényszerből is..el kell intéznem egy pár dolgot. -teszem hozzá, azzal felállok mellőle.

Látom hogy körülpillant a szobában. Bár a berendezése elég egyedi, azért le lehet szűrni hogy ez egy hálószoba. Márcsak a hatalmas ágy miatt is. Látom hogy kicsit zavarba jön ettől a felismeréstől. Hát..ez volt közelebb...most hogy jobban belegondolok tényleg kissé félreérthető. Megnyalom a számat. Kabuto...hmm..nem is lenne rossz...ha egy kicsit...

Ekkor azonban megjelenik az egyik kígyóm és sziszegve siklik fel a karomra. Ah, fenébe!
-Most el kell mennem egy pár percre. Addig maradj itt. -nézek rá komolyan.
Kissé tétován de rábólint.
-Ne félj Kabuto-kun... itt biztonságban vagy... -jegyzem meg halkan, azzal eltűnök.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Kabuto:

- Mit teszünk most? - kérdezem szolgálatkészen, és határozottan belenézek a szemeibe. Elégedetten elmosolyodva teszi le a jegyzeteimet, lehajol hozzám, amíg feje egy vonalba nem kerül az enyémmel, és megsimogatja az arcomat. Meglepő, hogy egy ilyen erős ninja, egy legendás sannin gyengédségre is képes. Még ha csak érdekből teszi, akkor is.
- Majd én gondoskodom a kísérleti alanyokról... - mondja mély, búgó hangon, majd arcán kegyetlen mosoly jelenik meg. - ...te csak a kivitelezésre figyelj.
Nos, én is valahogy így képzeltem. Emberrablásban még nem vettem részt... és nem is szeretnék egy darabig. Persze ha rákényszerülök...
- Rendben. - bólintok engedelmesen. Nem látszik kifejezéstelen arcomon, de mindig zavarba hoz, amikor ilyen közel hajol hozzám, vagy megérint. Túl intimek a mozdulatai ilyenkor. Nem szoktam hozzá, hiszen mostohaszüleim sosem ölelgettek vagy simogattak.
Ellép tőlem, és elém tesz egy régi tekercset, majd kinyitja.
- Ebben benne van minden kísérlet amit eddig végeztem vagy végzett bárki is, hasonló témában... - mondja nyugodt hangon. - ...az eredmények néhol kétségbeejtőek... de azt hiszem rájöttem a megoldásra. - elégedett arckifejezését látva bólintok. Sejtettem, hiszen akkor nem törődne ennyit a kutatásokkal.
Belepillantok a jegyzetekbe. Hűűű... nagyon régi lehet ez a tekercs, mert a kézírás régi típusú írásjelektől hemzseg, és.... Ekkor a kezét ráteszi, hogy megakadályozzon az olvasásban. Hm? Kérdően pillantok fel rá.
- Most viszont menj haza és pihenj. Sem én, sem a csapattársaid nem veszik hasznodat ha fáradt vagy. Arról nem is beszélve hogy fel fog tűnni nekik ha nagyon kialvatlanul mész küldetésekre. - igaza van, de megint alábecsül engem. Már mindent elrendeztem, és még pihenni is van időm a tanulás mellett. De nem kötöm az orrára. Csak higgye, hogy egy gyenge kis kezdő vagyok. A végén még elkezdene aggodalmaskodni, hogy átejtem és kihasználom.
- Van még időnk holdtöltéig... csak akkor indulunk. Még egy hónap. Addig még bőven ráérsz.
Nem hiszem, mert egy hónap kevés, hogy minden medi-jutsut megtanuljak, ami itt van. Ki kell ezek szerint csemegéznem a legjobbakat, és azokkal foglalkozni.
- És nem akarom hogy megerőltesd magad. - súgja a fülembe. Meglepetten összerándulok. Nem szeretem, ha ilyeneket csinál... Mintha szándékosan tenné, hogy zavarba hozzon. Bólintok, és az ajtóhoz lépek.
- Jó éjt. - köszönök el udvariasan, és a kilincset megfogom, de ekkor hirtelen mögöttem terem, kezét az ajtóra teszi, hogy ne tudjam kinyitni. Hű de gyors. Halk hangján figyelmeztet, hogy nyilvánosan nem használhatom a tiltott jutsuimat. Tényleg nagyon alábecsül. Nagy hiba.
- Igen, értettem. - válaszolok, gondolataim ezúttal sem látszanak rajtam.
Elköszön, és köddé válik.
Komoly dilemma... maradjak és tanuljak új jutsut, vagy fogadjak szót neki? Ha vissza jön és itt talál, nem örülne... A tekercseket pedig nem viszem innen ki, mert nem biztonságos, ha nálam vannak.
Felsóhajtok, és elindulok haza.


***


Másnap reggel egy genin társunk jön ki a gyakorlótérre, hogy tudassa, a központi irodába hívnak minket. A sensei küldetésen van, ezek szerint valami kicsi küldetést kapunk. Remek. Már úgyis unatkoztunk.

- Tessék srácok. - mosolyog egy chounin ránk, és a kezembe nyom egy csomagot. - Ezt kell kiszállítanotok egy békés vidékre. Itt a térkép, a cím pirossal bekarikázva. A csapat vezetője Kaname. - mutat egyik társamra, aki elégedetten bólint. Ez a feladat tökéletesen megfelel az ő kis fontoskodó természetének. Halványan elmosolyodva adom át neki a csomagot.
Elindulunk, és a kapun kilépve Chakun belenéz a tekercsbe, majd navigálásának megfelelően haladunk a cél felé. Néhány órával később elhagyjuk Tűz földjének határát, és egyenesen tartunk a... Jézusom!
- Megnézhetem a térképet? - nyújtom a kezem érte, de az ostoba lány incselkedve eltartja tőlem. Bosszantó. Kitépem a kezéből. Ahogy sejtettem, egyenesen rizs földje felé tartunk, azon keresztül kell áthaladnunk. Lázasan gondolkozni kezdek. Hogyan győzhetném meg őket, hogy kerülő úton menjünk? Hiszen teljesen veszélytelen elvileg. De csak elvileg. De ott van Rejtett Hang-falu. És ez baj. Ha találkozunk egy hang-ninjával, meg fog minket támadni, mert a levél-ninják az ellenségeik.
- Kaname. Ez a vidék nagyon lápos. Ne kockáztassunk, kerüljük meg. - fordulok a csapatvezetőhöz, és kedvesen győzködni kezdem. De ő csak pöffeszkedve megrázza a fejét.
- Majd vigyázunk. Ne aggodalmaskodj annyit Kabuto. Még a végén megőszülsz. - kuncog.
- Idióta. - morgom jól hallhatóan. Nagyon gyerekes. Most mi a fenét csináljak? Csak reménykedhetem benne, hogy nem futunk össze senkivel...
A biztonság kedvéért genjutsut használva eltompítom a lépteink zaját, de ezek az ostobák beszélgetni kezdenek.
Éppen rájuk szólnék, amikor megérzem az erős chakrát. Társaim mögé ugrom, és lerántom őket a földre. Épp időben, mert kunai kések repülnek el fölöttünk, a mellettünk lévő fába fúródva. Felpattanunk, körbenézünk de sehol senki. Előkapom késemet, és alaposan megfigyelem a környezetet. Meg is találom az ellenséget... Négy chakrát érzékelek a fák lombjai között, de ez koránt sem jelenti azt, hogy csak ennyien vannak. Leugranak elénk a tisztás közepére, arcukon elégedetten vigyorral. Három férfi és egy nő.
- Ezek csak gyenge kölykök. - köpi megvetően az egyikük, egy lila hajú, zöld szájú férfi. Ahogy elnézem, akár hang-ninják is lehetnek, mert nem látok rajtuk megkülönböztető jelzést. Mind egyforma ruhában vannak, krémszínű kimonó jellegű felső, és vastag lila öv.
Én még mindig társaimon fekszem, a földre nyomva őket, de Kaname kitépi magát a szorításomból, és felpattan. Chakun is követi, így én is kénytelen kelletlen felállok. Nem örülök ennek a fejleménynek...
- Kik vagytok és mit akartok? - kérdezi remegő hangon Kaname. Természetesen nem válaszolnak. Az egyetlen nő közülük felnevet gúnyosan, magas hangon.
- Öld meg őket Kidomaru. - fordul egyik társához, akinek hat karja van. Ennek már a fele sem tréfa...
Társaim felveszik a harciállást előttem, és előveszik késeiket. Fölmérem a helyzetet. Nincs mit tenni... Semmi esélyünk ellenük, csak akkor úszahtjuk meg, ha használom a tiltott technikáimat. Azt viszont ők nem láthatják. Mögéjük lépek, gyengéden a halántékukhoz érintem a mutatóujjaimat, és ők eszméletlenül rogynak a földre. Felkapom őket, majd villámgyorsan egy nagy fa tövébe helyezem a testüket. Elmenekülni nem tudnék velük.
A nő gúnyosan felkacag.
- Azt hiszed megkíméljük az életed, ha elárulod a társaidat? - néz rám gúnyosan.
- Ostoba. - válaszolom gúnyos mosollyal. - Gondolom nem te vagy a csapat esze. - búgom kedvesen. Elértem a célom, mert haragtól eltorzult arccal felém rohan. Sajnos nem használhatom az új halálos jutsumat, mert ha hang-ninjákkal állok szemben, nem célszerű megölnöm őket, ezért a Chakra Enjintou mellett döntök. Szétvagdosom őket. Hehe. Villámgyorsan pecséteket formálok, és kékesen felizzik a chakrám a kezeim körül. Az ostoba nőszemély már előttem áll, és felém lendíti a kését. Úgy látszik igencsak feldühítettem, mert átgondolatlanul támad. Félretáncolok az útjából egy könnyed mozdulattal, majd két gyors ütés, és karjai ernyedten hullnak alá, fájdalmas sikolya fülsüketítően visszhangzik a fák között.
- Te kis... - kiabálja eltorzult arccal, és én könnyedén a hasára ütök. Görnyedten esik össze a fájdalomtól, ahogy péppé zúztam a hasizmait. Örülhet, hogy nem akarom megölni, mert már halott lenne. A többiek felé fordulok, akik egyszerre rontanak nekem. Elugrálok a kések és shurikenek elől, majd villámgyorsan a legnagyobb előtt termek, mert látom, hogy pecsétformálásra emeli kezeit. Eltöröm mindkét csuklóját egy érintéssel, és végigvágok a mellkasán. Rongybabaként esik össze, miközben a lila hajú és a hatkarú összeszokott csapatként lendül felém. Ez baj. Bekerítenek... Késeimért kapok, és ők félreugorva előlük felbontják a formációt. Huh, ez meredek volt. Hátraugrom, és ismét felizzik a kezem. Óvatos léptekkel körözünk a tisztás közepén, szemmel láthatóan nagyon idegesek lettek. Próbálnak gondolkozni. Zavarjuk össze őket kicsit. Elmosolyodom kedvesen, mintha teát szürcsölgetnénk egy pikniken, és nem halálos csatát vívnánk. Hiába, a hidegvérem...
- Ugyan már fiúk... - beszélek lágy hangon. - Ha most szó nélkül elmentek, megkímélem az életeteket. - Ez az. Dühösen felkiált a lila hajú, és nekem ront. Két érintés, és már a földön is hever mellkasára szorított kezekkel, hörögve a fájdalomtól. Eltörtem néhány bordáját, de nem tettem komoly kárt benne. Ha akartam volna, már a tüdejét köpködné ki. Felnézek az utolsó ellenfelemre. Ő tűnik a legerősebbnek. Különleges külseje van, ami nem sok jót ígér. Valószínűleg van valamilyen kekkei genkai képessége, amit ki kéne tapasztalni. Egy shurikent hajítok felé gyorsan, és félreugrom, mert valamit felém köp. Visszapillantok arra a fára, ami előtt az imént álltam. Pókháló? Hm. Pecséteket formálok ismét, és egy genjutsuval elterelem a figyelmét. Szerencsére beválik, és a másodperc tört része alatt elé ugrom, és teljes erővel gyomron vágom, majd jutsummal elmetszem a bicepszeit a karján, és végül a combizmait is. Ernyedten esik össze, és rémülten hörögve próbál feltápászkodni...
Zihálva pillantok körül, és elégedetten elmosolyodom. Ártalmatlanná téve fetrengenek, sebeket is ejtettem rajtuk, pedig óvatos voltam. Majd felépülnek, nem aggódom emiatt. A csapattársaimhoz sietek, de ekkor megérzek egy nagyon erős chakrát. Ahogy sejtettem. Egyikőjük sem vezető alkat, ezért valószínűleg most jön a nagykutya.
- Kimimaro-sama... - nyögi a hatkarú fickó, és az erős energiaáramlat felé fordulok. Egy fiatal férfi lép ki a fák közül. Talán három évvel lehet nálam idősebb. Ugyanolyan ruhában van, mint a többiek, olyan színű haja van mint nekem csak kibontva hordja, és arcán piros mintázat virít. Elsőre pojácának tűnik és veszélytelennek, de ez csak a látszat. Érzem az erejét, és ha ez sem volna elég... az arcmintázata kekkei genkai-ra utal. Nagyon veszélyes ellenfél... baj van.
- Hogy lehettek ennyire bénák? - kérdezi pöffeszkedően, és lenézően végigmér engem smaragdzöld szemeivel. - Mindent nekem kell csinálnom?
Nincs mese, a meglepetés erejét kell kihasználnom, ha élve meg akarom úszni ezt a kis találkozást. Azonnal támadásba lendülök, az összes shurikenemet rádobom, és felugorva a levegőbe robbanó pecséteket is hajítok felé. Hatalmas durranások, fémes csattanások jelzik tevékenységemet. Leérkezem a földre, majd ismét pecséteket formálok. Egy genjutsu segíthet időt nyerni... Már formálom is a pecséteket, de egy ütést érzek a gyomromon. Francba... Nyögve ugrok hátra, és az utolsó késemet a kezembe fogva ezzel a lendülettel újra előre ugrom. Könnyedén hajol félre vágásaim elől, és megint betalál egy ütése, ezúttal a mellkasomra. Francba. Nagyon jó a közelharcban...
Elhajítom felé a késemet, felugrok egy fa tetejére és előhívom a másik technikámat. Felizzanak a kezeim, éppen időben ugrom félre valami fehér elől, ami felém repül. Előtte érkezem, és nem teketóriázom, a mellkasán ütöm meg. Ha szerencsém van, ebbe biztos belehal. Ekkor egy ütést kapok az arcomba, erős szúrást érzek a combomon és hátrazuhanok. A szemüvegem összetörve hullik le rólam. Még ez is... Nyögve feltápászkodom, és a számon kicsorduló vért letörlöm kézfejemmel. Felnézek rá, és várom, hogy összeessen, de nem történik semmi. Mi a franc? Feloldom a jutsumat, és fölveszem a földről késemet. Chakrám már alig maradt, és kifáradtam. Hát, ez van amikor valaki túl erős ellenfelet kap. Elszántan nekiugrom, de ő könnyedén kivédi az ütéseimet, szúrásaimat. Mikor mögé kerülök, hogy elvágjam a torkát, egy csont emelkedik ki a hátából, és megvágja a kezemet, nyakamat. Szerencsém volt, még időben hőköltem hátra, így nem ért ütőeret. De ő hirtelen megpördül, és megragadja a nyakamat. Erősen megszorítja. Francba... már alig maradt chakrám... És valószínűleg egy komoly sebet kaptam a combomba, mert érzem ahogy a forró vérem végigfolyik a lábamon.

Hallom a nevetését...

Minden elhomályosul... El fogok ájulni...

Legalább nem érzem majd a halálos csapást...



***


Pokoli fájdalomra ébredek. Éget és mar... a combom...
Élek?
Kinyitom a szemeimet, és hirtelen fel akarok ülni, de erős kezek visszaszorítanak.
- Maradj! - hallom a mély hangot, és kissé kitisztul a kép. Valaki fölém hajol, de elfordul. Kábultan megrázom a fejemet, és újra felnézek. Már tisztább a kép. Aú...
- Francba... - szisszenek fel, és a combomon díszelgő sebhez nyúlok. Még mindig nem gyógyult be, ami azt jelenti hogy jó mély a seb. Egy erős kéz megragadja a csuklómat, és rémülten összerándulva nézek fel.
- Orochimaru-sama? - nézek rá döbbenten. Igen, ez Ő. Mi a fenét keres itt? És én hol vagyok?
- Jobban tennéd ha addig nem gyógyítanád magad amíg ki nem tisztítod a sebet, mert ha egy is benned marad a csontszilánkok közül, abba belehalsz. - mondja komoran. Uhh... jó hogy mondja. Elveszem a kezemet a sebemről, és kissé koncentrálok, hogy a chakrám befejezze a combomon lévő seb automatikus begyógyítását. Ennek köszönhetően a többi sebem szinte azonnal beforr. Látom, hogy Orochimaru meglepetten hajol felém, arca alig néhány centire van az enyémtől, és a nyakamat figyeli. Elképedve simítja végig a sebem hűlt helyét. Az érintésétől kissé megborzongok, de nem mutatom. Már megint zavarba hozott... És miért nincs rajtam nadrág...? Érzem, hogy arcom felforrósodik... most tutira elpirultam. Ezt alátámasztja vigyorgása is.
- Kabuto-kun... telis tele vagy meglepetésekkel... - mondja halkan, és lehelete az arcomat simogatja. Felkuncog a zavaromon, de ekkor nyílik az ajtó. Ez Ő! Az a Kimimaro nevű fickó...
- Elhoztam amit kértél uram. - hajol meg, és végigmér engem. Alaposan megnézi, ahogy Orochimaru még mindig szoros közelségben, fölém hajolva támaszkodik, egyik keze a nyakamon, majd szemei a meztelen alsótestemre siklanak. Látszólag nem tetszik neki amit lát. Mondjuk eléggé félreérthető a látvány... remélem nem okozok semmilyen hm... galibát.

Orochimaru végre ellép az ágytól, átveszi az üvegcsét, s elküldi Őt.
Közben tekintetem körbefuttatom a helyiségben. Sehol egy ablak... Valószínűleg egy hálószoba, mivel központi helyen ez a hatalmas ágy van, aminek közepén szinte elveszek kis testemmel.
- Mi ez a hely? - nézek rá. Jé... most nem ninja ruhában van. Ugyanolyan krémszínű ruha feszül rajta, mint azokon, akikkel megküzdöttem. És a lila öv... furcsa. Nem tetszik. Remélem nekem nem kell majd ilyet hordanom.

- Az egyik rejtekhelyem... - válaszol kedvesen mosolyogva. - ...most a Hang falujában vagy... üdvözöllek nálam... - szélesedik el a mosolya, miközben felém nyújtja az üveget.
- Ezt cseppentsd a sebre és semmi gond nem lesz vele. - folytatja halkan.
Megnézem az üveget. Első ránézésre szimpla sebfertőtlenítőnek tűnik.
- Ki volt ez a férfi? - kérdezem. Nem szeretnék még egyszer összetűzésbe keveredni vele.
- Igaz hogy te támadtad meg? - vigyorog rám, látszólag jól szórakozik a történteken.

Válaszomra helyeslően bólint. Hát igen. Örülhet, hogy nem öltem meg a másik négyet, de erről inkább nem beszélek.
- Persze... igazad van... - bólint megértően. - Ő Kimimaro... a legerősebb harcosaim egyike. Mint már láthattad... neki is van egy nagyon értékes képessége. Még a legerősebb jouninok is alig bírnak vele... te mégis megizzasztottad... tényleg nagyon érdekes vagy... - néz rám különös tekintettel. Rájött arra, amit mélyen titkolok. Nem csak a kekkei genkai-jomra, hanem arra is, hogy jól harcolok. Eddig ügyesen álcáztam erős képességeimet, még saját mostohaszüleim sem tudják, vagy a csapattársaim. A csapattársaim!

- És a többiek...? - habogom rémülten. - ...a küldetés... rá fognak jönni hogy...
Egy intéssel félbeszakít, és lassan az ágyhoz lép, ismét megtámaszkodik mellettem, és fölém hajol.
- Nyugi... már mindent elintéztem... nem fognak semmit sem észrevenni...valaki már elment helyetted vissza Konoha-ba... - búgja halkan, és egy kiszabadult hajtincsemet meglátva megérinti, majd szórakozott mosollyal ajkain eljátszadozik vele.
- Egy darabig még itt kell maradnunk... - folytatja. - ...most hogy visszatértem... még ha kényszerből is... el kell intéznem egy pár dolgot.

Feláll mellőlem, és elégedetten mosolyogva nézi zavaromat. Nem vagyok ostoba... Ez bizonyára a hálószobája, én félmeztelen vagyok, ő pedig már nem először érintett meg félreérthető módon. Szemeiben furcsa csillogást látok... és megnyalja a száját. Vajon mire gondolhat? Neeem, jobb ha nem tudom. Ajaj... azt hiszem megint elpirultam, és gyorsan lesütöm a szemeimet, nehogy kihívásnak tekintse.

- Most el kell mennem pár percre. Addig maradj itt. - mondja elkomolyodva. Bizonytalanul bólintok. Mondjuk egy saját szobának jobban örülnék... egy kulcsra zárható ajtóval. Nem mintha ez visszatarthatna egy sannin-t.
- Ne félj Kabuto-kun... itt biztonságban vagy. - hallom bársonyos hangját, mintha a fejembe látna. Valószínűleg másra gondol...

Becsukódik mögötte az ajtó, és én halkan felszisszenve térek vissza a valóságba. A sebem eléggé fáj... Most veszem észre, hogy idáig szorongattam a kis üveget idegességemben. Hm. Felnyitom, és beleszagolok. Nem fertőtlenítő. Hát... fő a bizalom...amiből nekem nincs sok, de néha kockáztatni kell.

A sebemre cseppentek belőle, amely azonnal pezsegni kezd, és szemmel láthatóan habzik. Fájdalom mar belém, és felnyögök. Hű a fenébe de fáj... Végre alábbhagy a pezsgés, és valami fehér folyik ki belőle. Ez a szer valószínűleg feloldotta a belém tört csontszilánkot. Elégedetten bólintok, és gyógyítani kezdem a sebet. A vérvonal képességem is elegendő lenne, de pokolian fáj, nem tudok várni vele. Eléggé vacakul vagyok a vérveszteség miatt is, a fájdalomra már igazán nincs szükségem.

Ahogy az utolsó simításokkal is végzek, kimászom az ágyból, és a nadrágomat keresem. Pokolian szédülök... jó sok vért veszthettem. Meg is találom a földön a ruhámat. Teljesen elázott a sok vértől... Ezt nem vehetem vissza. Sóhajtva körülnézek, és egy oldalsó ajtóhoz lépek. Remélem a fürdőszoba, mert jó lenne lemosni magamról a rengeteg vért, ami a lábamra már rászáradt. Ééésss... nyertem. Hatalmas fürdőszoba, halványlila csempével és járólappal. Pfúj. Hát nem lehet mindenkinek jó ízlése. Vállat vonva lépek be, körülnézek és találok tiszta törülközőt is. Nagyon jól esik a melegvizes zuhany...el is kábít. Megtörülközöm, és egy lila színű, bolyhos köntösbe bújok. Kissé nagy rám, a földön húzom az alját. Hát ezt egy magas férfinak varrták... Neki.

Hajamat kibontom majd megfésülöm, mert eléggé kócos lettem, de kiesik remegő kezemből a hajgumi, és én gyorsan utána hajolok. Hű ezt nem kellett volna... A hirtelen mozdulattól pokolian szédülni kezdek, és a tükörben látom, mennyire elsápadtam. Francba... Mindjárt elájulok... Tétován az ajtóhoz támolygok, és kilépek a fürdőből.
- Kabuto...? - hallom Orochimaru hangját, és megkapaszkodom az ajtófélfában. Kábán nézek fel rá, de táncol körülöttem az egész szoba. Az ágyon ül, és engem figyel.
- A vérveszteség... - suttogom. - ...mindjárt jobban leszek.
Kezeimből és lábaimból kifut minden erő. Tompán érzékelem, ahogy zuhanás közben erős karok elkapnak.

Sötétség...


***


- Kabuto... - hallom a távolból, és felnyitom nehéz szemhéjamat. - Idd ezt meg.
Engedelmesen kinyitom a számat, megiszom amit belém diktálnak. Pfúj de keserű... Elfintorodom olyan borzalmas. El akarom fordítani a fejemet, de halk kuncogást hallok, és egy kéz nem engedi. Kezd felszállni a köd az agyamról. Felnézek. Ismét az ágyban fekszem, mellettem ül Orochimaru, egyik karjával a felsőtestemet támasztja, szabad kezével pedig egy poharat tart a szám elé.
- Jobban vagy? - kérdezi.
- Igen. - válaszolok rekedten, és megpróbálok felülni, de visszanyom az ágyra.
- A helyedben én most nem ugrálnék. - mosolyog kedvesen. Behunyt szemekkel biccentek, és azonnal elkábulok. Meleg zsibbadtság terjed szét a testemben. Nagy erőfeszítéssel felpillantok rá, nagyon közel van az arca az enyémhez, alig pár centire és a szemembe néz.
- Mit... mit itattál velem? - suttogom kábán. Nem válaszol, és én sóhajtva süppedek el az öntudatlanság sötétségébe. Az utolsó, amit érzékelek, hogy valami puha és lágy ér az ajkaimhoz és beletúrnak a hajamba.