Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mint a cukor. Édes és kicsike.

Pont ezek a szavak jutottak először eszembe, amikor először megláttam őt.

Akkoriban született a kisebbik lányom, és épp baromira elegem volt a családomból. Elvállaltam néhány küldetést, egy alkalommal rám bíztak három kis genint is, mert a senseijük kórházban feküdt.

Nem sokkal a kyuubi támadása után történt, emlékszem... Maga a hokage hozta őket hozzám, egyiküket kézen fogva.
- Rád bízom őket, Hizashi-barátom - dörmögte pipájának hosszú szárát rágcsálva. - Amíg Akito-san fel nem épül, tanítgasd őket és vigyázz rájuk.

Bólintottam, és végignéztem rajtuk. Szánalmas kis nyakigláb kölykök. Feh...

A Hokage elköszönt tőlük, és elengedte a kislány kezét.

- Iruka, tudom hogy nehéz most neked, de próbálj te is aktívan részt venni az edzéseken. Légy erős és okos ninja, ahogy szüleid mindig szerették volna.

Bleee... micsoda nyálas szöveg. De végre rájöttem, hogy ez a kislány valójában fiú. Magunkra maradtunk, és ő felém fordította arcát, halványbarna szinte mogyorószínű szemeit rám függesztette. Soha nem éreztem még ilyen erős vágyat, hogy megérintsek valakit. Világ életemben hidegen hagyott a testi kontaktus, a saját feleségemet is csak az utódnemzés céljából tettem magamévá, de ezúttal...

Pedig én nem szerettem soha a férfiakat. Gusztustalannak tartottam mindig is, de ez a fiú...

- Iruka vagyok. Umino Iruka - mutatkozott be nekem, hangja lágy volt és halk. Félénken nézett fel rám, látszott rajta hogy tart tőlem. Megszoktam már ezt a reakciót, hiszen a Hyuuga férfiak mind ijesztőek a kívülállóknak. Fehér szemünk és szigorú kemény arcvonásaink vannak.
A másik két fiú is bemutatkozott, de alig figyeltem rájuk.

Teltek a napok, a hetek...

Észre sem vettem, és már teljesen a hatása alá kerültem. Egy kis tizenéves kölyökbe zúgtam bele! Őrület...

Ahányszor a feleségemmel háltam, őt láttam magam előtt... Fantáziáltam róla éjjel és nappal. Külön edzéseket is tartottam neki, fejlesztettem a genjutsuját. Hálás és édes mosolya igazi örömöt szerzett nekem minden alkalommal, amikor új dolgot tanult tőlem.

Egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy ő is érez irántam valamit, amíg...

A gondolattól vad düh forrósága marja végig a bensőmet. Ökölbe szorulnak kezeim, ahogy zihálva figyeltem őt titokban. Az a jelenet bebizonyította nekem, hogy milyen egy kis aljas dög. Ahhrgg...

Csak egy apró jelenet volt, de beleégett a szívembe.

Az utcán állt egy kis barátjával, és én épp kiléptem az üzletből, feleségem mellett. Azonnal észre vettem Irukát, és elindultam felé, de megtorpantam amikor... - ahh még az emlékezés is fájdalmas... - ...elsétált közöttünk egy férfi. Magas, szikár termetű, fekete textilmaszkban és borzos szürke hajjal. Egy könyvet bújt épp, szabad keze a zsebében. Semmi különleges nem volt benne, mégis Iruka arcára olyan érzelmek, áhítat, csodálat és imádat ült ki... amitől a gyomrom összeszorult. Addig bámulta, amíg a férfi el nem tűnt az utcasarkon befordulva.

Gyűlölettel mértem végig, és még aznap elvettem tőle ami után annyit sóvárogtam. Nem teketóriáztam, az erdőbe vittem és egy fához kikötöztem.

Igazi kéjes gyönyörűséggel tölt el még most is a visszaemlékezés. Karcsú, izmos meztelen testén a fogaim és körmeim nyoma, sikolyai...
Soha ekkora orgazmusom nem volt még azelőtt, mint amikor magamévá tettem.

- Mondd a nevét - hörögtem a fülébe, mikor újra megdugtam. Zokogva rázta a fejét, de némi pofozás jobb belátásra bírta.
- Kérlek ne bánts...
- Halljam!
- Kakashi - zokogta remegve egész testében.
- Szóval Kakashi, mi? - löktem bele mélyebben magamat, és kéjes nyögésem mellé velőtrázó sikolya párosult. - Hát jobb ha elfelejted őt kiscica. Mától csak rám gondolhatsz...



Soha többé nem kaptam meg a testét.

Néhány nappal később tanácsosi rangra emelkedtem, és nem bocsátkozhattam bele semmilyen kockázatos dologba. Ő persze került engem, ahogy én is a nyilvánosságot.

Nem telik el egy nap sem, hogy ne gondolnék rá. Néha titokban követem, kilesem őt... Nézem ahogy másokkal szexel... És olyankor kínomban véresre karmolom magam... mert nem lehet az enyém.

A megszállottja vagyok. Na és?!

Üldözöm őt, de valahogy mindig kicsusszan a kezeim közül...

Ahogy most is. Asuma... grrr... Nem értem miért avatkozik bele mások dolgába? Nem lenne ilyen nagy szája, ha... áh mindegy.

Dühösen sietek haza, mielőtt a családomnak feltűnne hosszú távollétem.


***



Talán egy hete láttam őt utoljára... az én kis Irukámat. A kiscicát.

- Hizashi-sama, önt keresik.
Bosszúsan fordítom fejemet az ajtó felé. Szolgálóm bocsánatkérően pislog, hiszen tudja hogy utálom ha vacsora közben zavarnak.
- Ki az? - dörren mély hangom. Sápadtan rázza meg a fejét, ami nem jó jel. Lecsapom poharamat az asztallapra és felállok. Bárki is meri megzavarni a nyugalmamat, nagyon megkeserüli.
- A kertben várja önt.
- A kertben? Ilyenkor? - vakkantom, de elindulok kifelé. Ha az embert az éjszaka közepén egy be nem jelenthető személy látogatja meg aki a sötét kertben vár, az semmi jót nem jelent.
- Byakugan.
Szemeim előtt szinte üveggé válnak a falak, a fák és minden más. Csak a körvonalaikat látom és ködös levegőnek tűnnek. Meg is pillantom látogatómat, épp a kerti szökőkút szegélyén ül. Senki más. Feloldom a jutsumat és megnyugodva lépek ki a sötét, csillagokkal teleszórt égbolt alá. A puha fű cirógatja meztelen talpamat, a szél beleborzol hosszú hajamba.
Látogatóm feláll, és szembe fordul velem. A hold felragyog szürke hajtincsein, és felemás szemeim.
- Kakashi? - hökkenek meg, amelyre két okom is van. Először is, mert mi nem vagyunk beszélő viszonyban, másfelől pedig soha nem mutatja csak úgy meg egyszerre mindkét szemét. A sharinganja folyton aktív, ami chakrába kerül. Most mégis felfedte, ami jót nem jelenthet.
- Hyuuga - biccent nekem hűvösen. Rég beszéltünk. Emlékszem, amikor anbu főkapitány lett, mindent megtettem hogy keresztbe tegyek neki, de nem sikerült megakadályoznom a kinevezését.
Felszegett állal, keresztbe fonom karjaimat mellkasomon. Jéghidegen mérem végig.
- Mit akarsz?

Felemeli a kezeit, és minden elsötétül.


***


Bamm.

Erős fájdalom hasít az arcomba, azonnal felpattannak szemeim. Felkapom a fejem, és egy másodperc leforgása alatt felfogom. Éjszaka van, az erdőben vagyok egy fatörzshöz kötözve, velem szemben pedig egy anbu áll, aki épp leereszti a kezét amellyel pofon vágott.

- Mi ez az egész? - horkanok fel dühösen, kezeimet rángatva. Úgy rögzítette mindkettőt, hogy képtelen legyek justukat formázni. Anbu módszer. - Azonnal oldozz el! Kakashi!

A fehér kerámiaálarc hiányzik róla, így pontosan tudom a fekete textilmaszk, a szürke haj és a felemás szempár láttán, hogy ő az. Az arcomba hajol, szemeiből süt a harag. Félelmetes.

Újabb éktelen nagy pofont kapok, érzem ahogy felrepedt számból a meleg vér végigfolyik államon, még az ízét is.

- Te rohadék! - ordítom, fröcsög a véres nyálam, és rángatni kezdem a köteleimet. - Ezt nagyon meg fogod bánni! Nem akárki vagyok, hogy csak úgy elrabolj és megkínozz!
- Hm? - érdeklődve hajol közelebb hozzám, mintha csak az utcán beszélgetnénk. Szemei elmerülnek az enyémekben, a következő pillanatban pedig ismét tompán puffan az ökle, ezúttal a gyomromban. Öklendezve görnyednék össze ha tudnék, a fájdalomtól csillagokat látva vicsorgok rá. A levegőt sem vagyok képes rendesen belélegezni, így anyázni sem.

(hang hozzá)

Elered az eső. Olyan hirtelen kezd el ömleni, hogy minden szürkévé és feketévé válik. Az előbb pedig még a hold is világított... most meg ez. Mintha csak egy szürreális álom lenne.

Ahogy záporoznak rám a pofonok és rúgások, úgy tompul el a tudatom. Már alig érzem a fájdalmat, csak tudom hogy a reccsenő hang amit hallok azaz orrcsontom...

...majd az állkapcsom...

...a bordáim...



Hosszú-hosszú idő múlva már elmúlna teljesen, de ekkor megcsillan kezében egy kés. Tágra nyílnak a szemeim, a rettegés végighullámzik testemen.

- Ne... - hebegem feldagadt, vérző számmal. - Kérlek ne bánts...

Az anbuk kínzási módszere ez. Ha már nem érzel egy bizonyos fájdalmat, akkor átváltanak egy másikra. A kunai késekkel pontosan tudják hol vágjanak meg ahhoz, hogy a kínok kínját éld át. Ezek ők.

A halál és a fájdalom mesterei.

- Ő is így könyörgött neked? - szólal meg most először a mai este folyamán. Hangja halk, semmi érzelmet nem tükröz.

- Miről... beszélsz...?


Bamm.

Egy villám cikázik keresztül az égen, dühösen csillogó felemás szemeit kísértetiesen megvilágítva.

Kép


Az esővíztől nedves haja arcára tapad, a lehűlt levegőben légvételeinek párája átszűrődik maszkján. Hajamba markol, és a kést minden teketóriázás nélkül lassan, szinte már gyengéden belenyomja a jobb karom alsó, érzékeny felszínébe.

Felordítok a pokoli fájdalomtól.

Addig ordítok, amíg csak tüdőm engedi, majd újra és újra és újra...

Erős, kemény ninja vagyok, de ezt senki sem bírná... senki sem.

Mindkét karom és lábam kiszegezi a fatörzshöz.

Véremmel keveredett esővíz bíborszínűre festi alattam a földet és a ruhámat.

- Mit éreztél akkor, amikor Irukát bántottad? Kiszolgáltatott kis testét ütötted és megerőszakoltad? Hm?

Nehezen emelem fel a fejemet, elcsigázva a kínzástól. Már csak az egyik szememre látok, a másikkal nem tudom mi történhetett. Csak remélhetem, hagy az arcom balfelén végigfolyó meleg nedvesség vér vagy könny... és nem más.

- Ő mesélte... e... el...? Rám uszított... az a kis...

Újabb pofon rázza meg a fejemet, de meg sem érzem.

- Sajnos nem. Soha nem fogja megtudni, hogy egy sivító kismalacként dögöltél meg az erdőben. Azt is el fogja feledni, hogy valaha léteztél.

- Nem ölhetsz meg... én... tanácsos... vagyok...

Fejem mellett támaszkodik meg mindkét karjával, úgy néz közvetlen közelről a szemembe.

- Te egy kis pondró vagy. Egy féreg. A férgeket... el kell taposni.

Életemben az utolsó amit látok...

Egy villám, amely keresztülcikázik az égen, és fénye megcsillan a felém lendülő kés pengéjén.